SZENT PÁL APOSTOL LEVELE A ZSIDÓKHOZ.
A zsidók vagy héberek alatt itt nem a hitetlen, vagy a keresztény hitre tért zsidókat kell átalán értenünk, hanem az utóbbiakból azokat, kik Palesztinában laktak, a héber (tulajdonképen az aramei) nyelvet beszélték, bár előttök ismeretes volt a görög is; mert e levél szerzője olyan keresztényekhez szól, kiknek a zsidó istenitisztelet szemök előtt volt, ilyenek pedig csak a Palesztinában lakozó zsidókból lett keresztények voltak. Valamint pedig az ily keresztények átalán nagy előszeretettel ragaszkodtak atyáik törvényéhez, szertartásaihoz, szokásaihoz, sőt némelyek közőlük annyira mentek, hogy azt állították, miszerint a keresztény nem is üdvözűlhet, hacsak a zsidó szertartásokat össze nem kapcsolja a keresztény hittel: úgy különösen e hiedelemben azon zsidóból lett keresztények voltak, kik az igéret földén laktak. Ezek látták, hogy Zsidóország és annak vallási szerkezete folyvást fennáll, a levitai istenitiszteletnek fénye és pompája mindig szemeik előtt volt, így annál inkább megerősödhettek azon véleményben, hogy a zsidóvallás meg nem szűnhetik, hanem a kereszténységgel kell egygyéolvadnia. Sőt nemcsak azon kisértetben voltak, hogy az ó törvényt túlbecsüljék: hanem azon veszedelemben is forogtak, hogy a zsidóvallásra egészen visszatérjenek, és a kereszténységet megtagadják. Erre azon üldözések és szorongatások is vihették őket, melyeket a zsidóktól kellett szenvedniök. Mindjárt kezdetben a zsidók mindent elkövettek, hogy az előttök annyira gyűlölt keresztények felekezetét elnyomják, mint az apostolok cselekedeteinek könyve tanúsítja, és a szorongatások, melyekkel a keresztényeket üldözték, mindinkább növekedtek. Sokan a keresztények közől, a mint e levélből kitűnik, a sokaság látványára meggyaláztattak és kínoztattak, sokan minden vagyonukból kipusztíttattak (10,32–34.), s még csak a makkabeusi korszak kinzásai hiányzottak (11,34–39.), hogy a keresztények gyötrelmes állapota a legmagasabb fokra emelkedjék. Minthogy tehát részint nyomasztó állapotuk miatt, részint pedig azon nagy ragaszkodásnál fogva, melylyel az ó szövetség szertartásaihoz viseltettek, a hittől való elszakadás veszedelmében forogtak: sz. Pál e levelet írta hozzájok, melyben részletesen fejtegeti ama viszonyt, mely az ó és új törvény között létezik, hogy őket ekkép a zsidóvallásra való visszaeséstől megóvja. E végből összehasonlítja az ó szövetségi istenitiszteletet a keresztény hittel; megmutatja, hogy ez utóbbi az ő szerzőjénél, az Isten Fiánál és az ettől adott kegyelemszereknél fogva, hasonlíthatlanúl fölségesebb és dicsőbb, mint a zsidó vallás; az ó szövetség szent könyvei magok arra mutatnak, hogy az egész ó szövetség minden szertartásaival, rendeleteivel és szokásaival együtt csak előképe volt egy sokkal fölségesebbnek; és miután Krisztusban és az ő szellemi religiojában ama fönségesebb megadatott, minden erejét és jelentőségét elveszti az, mi erre csak előkészület volt; az áldozatok, az engesztelés napjai, a véres áldozat-oltárok, főpapok mind megszűntek, mivel ezek sokkal fölségesebb módon, már nem érzékileg és csak egy időre, hanem szellemileg és örökre lőnek életbe léptetve a kereszténységben. Ezen igazságot eképen fejtegeti a szent szerző: Valamint Krisztus sokkal fölségesebb az angyaloknál, úgy az evangéliom is annyival jelesebb az ó törvénynél; és, ha Istennek azon törvényétől, melyet angyalok által hirdetett, elszakadni oly nagy bűn volt, mennyivel nagyobb bűn megvetni az evangéliomot, melyet maga az Isten Fia hirdetett (1,2.). Minél nagyobb Krisztus, a Fiú, Mózesnél, a szolgánál, annál nagyobb az evangéliom is az ó törvénynél; mely igen nagy bűnt követ el tehát, ki Krisztustól elszakad! (3–4,13.). Minél fönségesebb Krisztus, a főpap, Áronnál, a főpapnál, annál magasztosabb az evangéliom az ó törvénynél, és azért rettenetesség azt megvetni (4,14–10,31.). Buzdítja a híveket, hogy legyenek állhatatosak a hitben és reményben (10,32–12,12.), inti őket, hogy óvakodjanak az elszakadástól (12,13. végig.). – Ki legyen e levél szerzője, a fölött az őskorban kevésbbé vetekedtek, mint az ujabb időkben. A görög egyházban mindig átalános volt a meggyőződés, hogy e levelet sz. Pál írta; hasonlóképen vélekedtek a nyugati egyházban is, és mint sz. Ágoston és Filasztrius bizonyítja, csak némelyek haboztak ez iránt, ámbár ezek is úgy tekintették e levelet, mint mely valóban isteni, és a Szentlélek ihletéséből származott. Midőn azután a negyedik és ötödik évszázadban a hippói, kartágói és római zsinatokban az apostoli hagyományok nyomán a szent könyvek jegyzéke megállapíttatott, s ebben a zsidókhoz írt levél is sz. Pál levelei közé számíttatott, a nyugati egyházban is megszűnt minden véleménykülönbség, és csak az újabb időkben találtattak némelyek, kik ez egyetemes véleményt meg akarták rendíteni, de minden okoskodásaik annak csak szilárdítására szolgáltak. Hogy sz. Pál e levelet eredetileg görög nyelven írta, világosan kitűnik annak belső mivoltából, a folyékony irályból, a kerek mondatokból, különösen pedig az ó szövetségi szentírásnak abban előfordúló helyeiből, melyek nem a héber szöveg, hanem a görög fordítás szerint idéztetnek. Iratott pedig még Jerusalem pusztúlása előtt, mivel a zsidó isteniszolgálat úgy fordúl elő benne, mint még fennálló (8,4. s követk. 9,6. s követk. 13,10. s követk.), és hihetőleg az apostol első romai fogságának vége felé (13,23.); e levelet pedig vagy Romában írta, vagy Olaszországnak valamely más városában (13,24.), hol sz. Pál az ő kiszabadúlása után tartózkodhatott.
Zsid 1,1
különféle időkben, és máskép az ősidőben, máskép a patriárkák idejében, máskép a törvény idejében, máskép a próféták idejében. Mindig egy és ugyanzon religio volt az, melyet Isten az embereknek kijelentett, csak iránya volt különböző; ezt tudniillik az emberiségnek korszerű igényeihez és szükségleteihez alkalmazkodott, s fokonkint haladt előre mindegyre tökéletesebben az isteni kijelentés fejlődésében. (Lásd a bevezetést az evangéliomokhoz.) Mások szerint a „sokféleképen“ a közlés módjára vonatkozik, mely különféle volt, t. i. majd álmok, majd jelenések, majd közvetlen sugallat (Móz. IV. 12,6–8.) által, majd fenyegetve, majd büntetve, majd szeretettel igérve.
a prófétai lélekkel megáldott férfiak által (Luk. 1,70.), Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Dávid, Izaiás és a többi szent próféták által.
Zsid 1,2
a legutóbbi kijelentést e (messiási) napokban adta. Azért neveztetik a messiási idő utolsónak (Izai. 2,2. Apost.cs. 2,17.). Ebben nyerte a kijelentés utolsó és legtökéletesebb kifejlését a földön.
Zsid 1,2
A Fiú alatt itt nem a megtestesűlése előtti, hanem az utáni Ige, a testté lett Ige, Istennek emberré lett Fia értendő; mert csak ez szólott utolsó időben az emberekhez. A sz. szerző itt részletesen fejtegeti a Fiú magas méltóságát, hogy ezzel megmutassa, mennyire túlhaladja dicsőségben az ő kijelentése, az evangéliom, mind az előbbi kijelentéseket. Megmutatja, hogy a Fiú különösen mily fönséges minden angyalok fölött, s épen ezért az ő kijelentése mennyire fölűlemelkedik a mózesi törvényen, a mennyiben ez csak angyalok eszközlése által adatott (Zsid. 2,2. Apost.cs. 7,53. Galat. 3,19.).
Zsid 1,2
kit, a mennyiben ember is, minden emberek (Zsolt. 2,8.) és angyalok (Efez. 1,21.) urává rendelt (lásd Máté 28,18. Ján. 13,3.); ki mindazon lelki javakkal bír, melyekkel az Atya, s ki azért nekünk meg is adhatja mindazt, mire szükségünk van, hogy üdvözűljünk. Örökös, a szentirási szólásmód szerint, annyi, mint úr; mert az örökös teljes uralmába és birtokába lép örökségének.
Lásd Ján. 1,2. Az írás nyelvén mély értelműleg fejeztetik ki a világ oly szóval, mely egyszersmind az időket is jelenti, mivel a térség idő nélkül nem képzelhető.
Zsid 1,3
fényből lett fény (Ján. I. 1,5. Bölcs. 7,25.26.29. Ján. 8,12.). Az Atya Isten az ősfény, melyből a Fiú mintegy kisugárzik.
Zsid 1,3
a megjelenő hasonkép, az Atya meg nem jelenő isteni valójának képmása (Filip. 2,6.).
Zsid 1,3
A görög hozzáteszi: önmaga által, kereszthalála által, mely arra magában véve legtökéletesebb erővel bírt.
mint ember is részt vesz az isteni kormányzatban (Máté 20,21. Márk 16,19.).
ki, mivel az Isten jobbján ül, annál dicsőbb és hatalmasabb az angyaloknál, mennél magasabbra emeli őt ezeknél már neve is.
Zsid 1,5
Melyik angyalt nevezte Isten öröktől fogva szűlt Fiának? (Ágost. ar. sz. Ján. Teofil. Anzelm. Tamás). Lásd a fönebbi szavakról Zsolt. 2,7.
E szavak egyenesen ugyan Salamonra vonatkoznak, de magasb értelemben, Krisztusra, mint Isten Fiára. Lásd értelmezését Kir. II. 7,14.
Zsid 1,6
itéletre leendő jövetelekor.
Zsid 1,6
Lásd Kolossz. 1,15.18.
kik akkor majd vele megjelennek (Tessz. II. 1,7.). E szavak a Zsolt. 96,7.-ből vétettek, hol Isten és a Messiás országáról van szó. Lásd ott e zsoltár teljes értelmezését.
Az angyalokra nézve azt mondja ugyan Isten az irás e helyén (Zsolt. 103,4.), hogy őket eszközökűl használja s nekik szélgyorsaságot s tüzerőt ad parancsai teljesitésére, de hasonlíthatlanúl nagyobbat mond a Fiúról. Lásd a követk.
Fiához pedig így szól: Oh Isten! országod, melyet te, mint Messiás alapítasz, örökkévaló ország, az igazság országa, te vagy a legtökéletesebb igaz; azért nagyobb lesz a te boldogságod, mint társaidé. A társak itt egyenesen az emberek (Rom. 8,29.), de egyszersmind az angyalok is, kik szintúgy az ő országához tartoznak (14. v. Tessz. II. 1,7.). Lásd e hely bővebb értelmezését Zsolt. 44,7. s követk.
mondja felőle az írás.
Zsid 1,12
A görög szerint: összegöngyölöd.
Zsid 1,12
Az ég és föld tehát nem semmisűlnek meg, hanem csak átváltoznak, megújúlnak. Lásd Péter II. 3,10–31. Rom. 20,21.
Ezen igék (10–12. v.) a Zsolt. 101,26–28. verseiben vannak. Ott azok Jehovához, a magát Izrael előtt kijelentő Istenhez mondatnak. Ez pedig nem más, mint épen az Isten Fia, ki az új szövetségben Úrnak neveztetik. Lásd Ezekiel 1,4. és a jegyz.
míg ellenségeidet lábaidhoz vetem, neked meghódítom. Melyik angyalnak engedett az Isten részt a kormányzásban? A fönebbi szavakat az Isten mondja Zsolt. 109,1. a Messiáshoz. Lásd Máté 22,44. is.
Az angyalok nem uralkodnak, mint a Fiú; ők csak szolgálattevő lelkek, kiket Isten, mint szolgáit, küldi ki, hogy az embert üdvösségére segítsék. Lásd Tób. 5. r. 3-ik jegyzet.
Zsid 2,1
Hitünk szerzőjének fönséges méltóságaért (Zsid. 1,2–14.).
Zsid 2,1
A görög szerint: figyelnünk.
nehogy oly edényekhez legyünk hasonlók, melyekből kifut s elenyészik, a mi azokba öntetett; nehogy a kereszténység isteni tanitmányától megfosztassunk, s így elveszszünk (ar. sz. Ján. Teofil.). Lásd Sirák 21,17.
Zsid 2,2
a mózesi törvény, mely angyalok eszközlése által lőn kihirdetve. Lásd Apost.cs. 7,53. Galat. 3,9.
ha már a mózesi törvény oly tekintélyt és érvényt nyert Isten akaratából, hogy annak minden megszegése méltó volt büntetésre s meg is büntettetett.
Zsid 2,3
ily üdvözítő tanítmányt, minő a kereszténység.
hallották az apostoloktól, a szem- és fültanúktól.
Zsid 2,4
Lásd Márk 16,17.18.20. Apost.cs. 8,8.
Zsid 2,4
Lásd Kor. I. 12,4.
az Atya Isten akarata szerint. Az egész váltságmű mindig visszavitetik az Atya akaratára, örök végzésére; de az Atya akarata egyszersmind a Fiú és Szentlélek akarata is volt. Lásd Ján. 4,34.
E vers okát adja az imént felhozott eszmének, hogy t. i. a keresztény üdvtanítmányt maga az Úr hirdette, az apostolok és a Szentlélek megerősítették, mivel a keresztény korszakban nem az angyalok lesznek többé a kijelentés közvetítői, eszközlői, mint voltak az ó szövetségben, hanem közvetlenűl csak maga a Fiú és Szentlélek. A jövendő világ alatt, az akkori nyelvszokás szerint, a keresztény korszak, a messiási, a keresztény világ értendő, s ez nem csupán földi létezésében, hanem mennyei bevégzettségében is (lásd Zsid. 12,22. s követk. Efez. 1,10.21–23.).
Zsid 2,6
Az apostol itt bebizonyítja a Zsolt. 8,5. s követk. verseiből, hogy a jövendő világban, a földi és mennyei anyaszentegyházban Krisztus uralkodik, hogy minden ő neki van alávetve. E zsoltárban ugyan tulajdonképen az újjászületett ember dicsőségéről és uralmáról van szó átalán, de egyszersmind és különösen Krisztus uralma és dicsősége ott együtt tárgyaltatik; mert a mi egyes újjászületett emberről mondatik, az, magasb értelemben, annak fejéről, Krisztusról, értendő. Lásd a zsoltár részletes magyarázatát.
Mily kegyelemmel tekintettél Krisztus emberiségére.
Zsid 2,8
Te az ember fiát, Krisztust csak egy időre, az ő földi emberi életében, kínszenvedésében és halálában tetted kisebbé az angyaloknál, de föltámadása után dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg, úgy, hogy ez időtől minden alája van vetve. Az alája vettetés itt kezdődő, az örökkévaló országban bevégzett. Lásd a követk.
E zsoltárhely, akarja az apostol mondani, bizonyítja, hogy az ember fiának a jövendő világ is alája van vetve; mert, mivel ott mondatik, hogy minden alája vettetett, tehát a jövendő világnak is alája kell vetve lennie.
Most ugyan a keresztény világban e földön, a vitézkedő anyaszentegyházban még nem látható az ő egyetemes uralma; mert a halál még gyakorolja jogát, a sátánnak is van még hatalma, habár valósággal mind a kettő legyőzetett, és még sokan lázadnak föl az ő uralma ellen, de mi mégis látjuk hitünk szemeivel Krisztust, ki, hogy halálának kegyelmében mindenkit részesítsen, emberi élet, szenvedés és halál által magát kisebbé tette az angyaloknál; mi látjuk Krisztust dicsőséggel és tisztességgel megkoronázva föltámadásában és mennybemenetében, mit ő az által érdemelt meg, hogy halált szenvedett; és ebből következtethetjük, hogy egykor mennyei országa kezdetén mindent, halált, sátánt, s minden ellenséget hatalma alá vet, hogy valamint önmagát, úgy mindenkit halálból életre, függésből uralomra fog emelni (Kor. I. 15,26.).
Ez ama szavakra vonatkozik: „mivel Isten kegyelme szerint mindenekért megízlelte a halált“, vagy: „a halál szenvedéseért.“ Pál ugyanis bővebben fejtegeti, miért alázta meg Jézus magát annyira, s miért szenvedett halált? Krisztus szenvedések által ment halálra, mert illő volt, hogy az Atya, ki mindennek ős-oka és végczélja (Rom. 15,6.), miután öröktől fogva elvégezte, hogy sok fiakat vigyen az örök dicsőségbe, – saját Fiát, mint azok Megváltóját és vezérét, ugyanazon úton vezesse a dicsőségbe, melyet nekik, mint bűnösöknek, kellett volna megtenniök, ha nála nélkül megtehették volna; mert ha valamely testvér jótáll többi testvéreiért, mindazt teljesítenie kell, mire ezek kötelesek, ha megtehetnék. Az alap Krisztus és az emberek közötti testvériségen nyugszik, melyet épen ezért Pál alább bőven fejteget.
mert Krisztusnak, ki halála által a bűnös embereket tisztákká és szentekké teszi, és az embereknek, kik megszenteltetnek, egyetemben Krisztusnak és az embereknek egy és ugyanazon atyjok van, – az Isten, természetesen azon különbséggel, hogy Krisztus természet szerint Fia az Istennek, az emberek pedig csak kegyelemből fiai (Ambr. Anzelm. ar. sz. Ján.).
Igy szól Krisztus Zsolt. 21,23. mely zsoltár Krisztus kínszenvedését és halálát tárgyazza. Lásd annak értelmezését.
mi az Isten oltalmában és segélyében bízunk. E vers értelme: Krisztus hasonlóvá lett az emberekhez, s úgy cselekedett, mint azok egyike, midőn, mint istenfélő emberek szoktak tenni a szenvedésben, ő is az Isten segélyében bízott. A fönebbi két idézetet tulajdonképen Izaiás próféta mondá (8,17.18.), midőn reményt adott, hogy Júda meg fog szabadíttatni elleneitől; de azzal egyszersmind Krisztus érzületét is kifejezi, ki Istenben az ő Atyjában bízott, hogy segélyére lesz váltságműve véghezvitelében.
A 14. és 15. v. értelme ez: Mivel a gyermekek, kik dicsőségre valának viendők (10. v.), és már ennyiben is Krisztus testvérei voltak (11–13. v.), gyarló emberi természettel bírtak, Krisztus is részesévé akart lenni e természetnek, hogy szenvedhessen és meghalhasson, halála által az ördögöt, ki által a bűn és halál jött, legyőzhesse, és megválthassa azokat, kik egész életökön át a bűn rabságában nyögve, mind az ideig- mind az örökkévaló haláltól rettegnek. – A test és vér jelölik az emberi természetet, s egyszersmind az emberi gyarlóságot és halandóságot (Galat. 1,16. Efez. 6,12.). Miután a halál a bűn következménye (Rom. 5,12.), és a bűn az ördög által jött e világra (Móz. I. 3. r.), így mondható, hogy ennek uralma volt a halálon. Krisztus elvette a bűnt, mivel annak büntetését magára vette, s az embereknek kegyelmet szerzett szent életre; ez által a sátán és a halál hatalmát is elvette (Kor. I. 15,54.).
mert Krisztus nem az angyalok, hanem a hivő emberek üdvözitésére jött; tehát emberi testre van szüksége. Lásd a követk. A görög szerint: Mert valóban nem az angyaloknak jött segítségökre, hanem stb. Ábrahám ivadéka alatt azon emberek értendők átalán, kik hisznek, mint Ábrahám hitt, az ő lelki maradékai (Galat. 3,7.20–29.). Krisztus ugyan minden emberekért vállalta fel a váltság munkáját, de valójában mégis csak a hivőkért, mivel a hitetlennek nincsen Krisztusa.
Zsid 2,17
mi az emberi természethez tartozik.
Zsid 2,17
tulajdon tapasztalásából ismervén az emberi gyengeséget és gyarlóságot. Krisztus ugyan ismerte szükségeinket, mielőtt maga tapasztalta volna; de mióta magán is tapasztalta, nem kételkedhetünk, hogy részvéttel van irántunk, és kész rajtunk segíteni.
ki tisztét buzgón teljesíti.
mivelhogy az inségben és szenvedésekben maga is megkisértetett, könnyebben segíthet a megkisértetteken, mivel ezek benne annál inkább bíznak (lásd az előbbi jegyzetet).
Zsid 3,1
mivel Krisztus irgalmas és hű főpap (Zsid. 2,17.18.).
Zsid 3,1
megszentelt (Zsid. 2,11.) és szentségre törekvő keresztény társaim.
Zsid 3,1
kik azok közől vagytok, kiket Isten az ő evangéliomára és az örök üdvösségre meghivott.
Zsid 3,1
Krisztus maga nevezi magát az Atya küldöttének (Ján. 5,37.).
kit mi vallunk, és ne hagyjátok magatokat a mózesi főpapság külfényétől elcsábittatni, hogy Jézustól elszakadjatok (lásd a bevezetést).
ki hív az Atya Isten előtt, ki őt rendelte, tisztét, mint engesztelő főpap teljesíti; mint Mózes is az Isten egész házában, azaz, Izrael egész népe között, kötelességét hűn teljesítette. Isten háza alatt itt a szent község értendő, mint Pál 6. v. maga értelmezi. Mózesre vonatkozólag az izraelita község. A ki (akarja tulajdonképen az apostol mondani) legalább is annyira becsülendő, mint Mózes, mivel épen oly hű, mint Mózes, sőt még sokkal többre becsülendő. Lásd a követk.
Zsid 3,3
Ez ama szavakra vonatkozik: „nézzetek Jézusra.“ Figyelmezzetek Jézusra, nem Mózesre, mert amaz sokkal nagyobbra becsülendő, mint emez.
Jézus nagyobb dicsőségre emelteték az Atya Istentől, mint Mózes; minthogy t. i. ő épitője Izrael községének, és az épitő mindig több, mint épitménye, azért Jézus nagyobb dicsőségre is méltó, mint az izraelita község, tehát mint Mózes is, ki csak egy része, alap- és szegletköve volt azon épűletnek (Ar. sz. Ján. Teodor. Teofil.). Krisztus az izraeli község épitőjének neveztetik, mert ő, az Isten Fia, jelent meg az ó szövetségben Izrael népének, angyalok által nyilatkoztatván ki magát (Zsid. 2,2.), és a törvényt, a vallási és államintézvényt adta. Benne, mint minden élet kútfejében, éltek az ó szövetségi jámborok is (lásd Ezekiel 1. r. és a jegyz.).
Mert minden háznak van építője, tehát Izrael községének is; ennek épitője Krisztus, az Atya pedig az ős-alap, ki mindent a Fiú által teremtett, ki az izraeli községnek is Fia által adott lételt és fennállást.
Zsid 3,6
Mózes hű volt az Isten házában (2. v.), de csak oly minőségben, mint szolga, ki megbizatott, hogy Isten akaratának tanúja, hirdetője legyen; Krisztus ellenben mint Fiú, ura házának. – A Fiú az Úr, mert Atyja örököse (Zsid. 1,2.). A görög szerint világosabban: mint fiú van annak háza fölött.
mely ház, mely szent község (6-ik jegyz.) most a keresztény korszakban mi vagyunk itt ez életben (Efez. 2,21.), és ott örökkévalóságban (Jel. 21,12. s követk.), ha kitartók leszünk a reményben, mely nekünk oly dicsőt igér. A remény itt magában foglalja a hitet és szeretetet; mert csak annak van alapos reménye, hogy az örök boldogságot megnyeri, a ki hiszen és szeret. A görög szerint: ha a bizodalmat és a reményt, melylyel dicsekszünk, mindvégig stb.
Zsid 3,7
mivel Jézus annyival fölségesebb Mózesnél, maradjatok hívek Jézushoz (1. v.), és ne keményitsétek meg sziveiteket stb.
Zsolt. 94,8. s követk. versekben. Az apostol arra használja itt e zsoltár szavait, hogy olvasóit megóvja a hitbeli elszakadástól.
mint egykor Meribánál a kisértet napján, a pusztában, hol az izraeliták víz hiánya miatt Isten iránt ellenszegűlőknek mutatkoztak (lásd Móz. II. 17,7. Móz. IV. 14,22.).
hol atyáitok kétkedtek, vajjon segíthetek-e a vízhiányon, holott, mióta kijöttek Egyiptomból, tanúi voltak nagy csodatételeimnek és szerető gondoskodásomnak.
Zsid 3,10
azaz: látták kijövetelök után az első évben, mikor e kisértés történt, és mind a többi években, melyeket a pusztában töltöttek. Némely kéziratok kihagyják e szót „azért“, és így kötik össze: Negyven esztendeig boszankodtam e nemzedékre stb. Ily összefüggésben vannak e szavak a zsoltárban és alább 17. v. is.
mindig ellenszegülők, elforditják tőlem szivöket más dolgokra.
Nem lesznek nyugodt birtokában Kánaán földének. Lásd a 17. v.
Zsid 3,13
míg a kegyelem és üdv napja, míg az élet ideje tart. Lásd Zsolt. 94. 4-ik jegyz.
lelki érzéketlenségbe ne essék a bűn csábitó ingere által, s abban meg ne maradjon.
Zsid 3,14
részesek vagyunk mindenben, mit Krisztus adott és igért.
a kezdetleges alapon, a kezdetleges élő hitben, mi az ő munkája. Mások szerint: a kezdett bizodalomban (lásd a 11-ik jegyz.). Mások szerint: a kezdett állandóságban.
Az apostol visszatér a fönebbi zsoltárszakaszra, részletesen fejtegeti azt, és intelmeket csatol ahhoz.
Zsid 3,16
az ő szavát, intéseit, fenyegetéseit, igéreteit.
nem Józue, Káleb (Móz. IV. 14,30. 26,64. s követk.), nem több istenfélő asszonyok (Móz. IV. 1,2.), nem az ifjú nemzedék (Móz. IV. 14,31.). Tehát, akarja Pál mondani, ti is tehettek kivételt, s hivők és engedelmesek maradhattok.
A többiek megkiméltettek, ti is meg lesztek kimélve, ha a hitben megmaradtok.
Lásd a 10. v. 17-ik jegyz.
az örök nyugodalomba Istennél, melynek Kánaán békés birása csak előképe volt (Zsid. 3,11.). Az apostol itt megmutatja, hogy a hivőknek ezen örök nyugodalmat kell várniok (2–10. v.).
Zsid 4,2
mert az igéret, melyet Izrael fiai az igért föld birásáról nyertek (Móz. II. 3,17.), nekünk is szól. E földi nyugodalomban t. i. egyszersmind a mennyei is meg van igérve.
Zsid 4,2
a nyert igéret.
Tehát, akarja az apostol mondani, nekünk is hinnünk kell, ha azt akarjuk, hogy az örök nyugodalom igéretének részesei legyünk; mert csak stb. (3. v.).
Zsid 4,3
Zsolt. 49,11. Zsid. 3,11.15. A szerint, a mint a hitetlenekről mondotta, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába. Minő nyugodalom ez, megfejtik a következő szavak.
és pedig azon örök nyugalomba Istennél, melyet a végbevitt munka után nyerünk (10. v.), mint Isten is megnyugodott, miután a világot megteremtette. Pál megfejti ezen szavakkal, hogy nem azon nyugalmat érti, melyet Izrael fiai Kánaán földének békés birása által nyertek, hanem az örök boldogságot, melyet Isten élvez véghetetlenűl.
Móz. I. 2,2.
Zsid 4,5
Zsolt. 94,11.
Pál e szentirási két helyből megmutatja, hogy a földi nyugalmon kivül Kánaán földén, még más, t. i. szellemi, örök nyugodalom is van az Istennél. Az első hely bizonyítja ezt; mert abban Isten nyugalmáról van szó, mely nem lehet más, mint szellemi és örök. A második helyen a zsoltárosnak a nyugalom alatt szintén mást kell értenie, mint Kánaán földének földi birását; mert azok, kikhez szavait intézi, már birtokában voltak ezen földnek, tehát csak azon nyugalmat érthette az Istennél, melyet a földin kivül még vártanak.
Zsid 4,7
az irás.
Zsid 4,7
a zsoltár szerzője által.
A 6. és 7. v. értelme: Mivel t. i. még egy más nyugalmat kell várni a hiveknek a földinél, melyet a hitetlenek nem nyertek meg, Dávid tehát annyi idővel azután, hogy a földi már meg volt nyerve, szólhatott még egy „má“-ról, melyen az izraeliták megtérendők s ama másik nyugalomba bemenendők valának. Vagy: Épen, mivel Dávid, oly időben, mikor az izraeliták már az igért föld birtokában voltak, még más nyugalomról szól, melyet érzelmeik jobbra változása által kell megnyerniök: ezen nyugalom nem lehet földi, melyet már birtak, hanem annak kell lennie, mely még várandó, t. i. a lelki, örök nyugalomnak az Istennél.
Zsid 4,8
szószerint: Jézus. Igy neveztetik Józue a hetven értelmezők görög forditásában, melyet sz. Pál e levél irásánál használt.
mert ha azon nyugalmon kivül, melyet Józue szerzett, midőn Izrael népét Kánaán birtokába vezette (lásd Józue könyvét), más nem lenne, akkor Dávid, miután az igért föld már meg volt nyerve, nem beszélt volna egy oly napról, melyen még más nyugalom nyerhető.
Tehát az igaz hivek még természetfölötti, lelki nyugalmat várhatnak az Istennél.
Zsid 4,10
Az apostol megfejti, hogy az örök boldogság alkalmasan neveztetik nyugalom állapotának.
mert a ki Isten nyugalmába bejut, az megnyugszik mindattól, a miben működött, harczolt, szenvedett, mintegy magába tér vissza, miután magán kivül sokkal volt elfoglalva: úgy mint az Isten, ki a teremtés után megnyugodott.
Zsid 4,11
A görög szerint: Igyekezzünk tehát (hit és Jézus Krisztushoz való hű ragaszkodás által).
s hasonlóképen megfosztván az örök nyugalomtól, örök halállal (12. v.) büntettessék.
Zsid 4,12
Az apostol okát adja, miért következhetik be könnyen ez a szörnyű büntetés.
Zsid 4,12
Mert az Isten szava, az Isten fenyegetése, nem holt beszéd, mely teljesedés nélkül marad, hanem biztos következménynyel bír, és megteszi, a mivel fenyeget.
Értelme ez: Mert az ő igéjének itélő kardja által mely a legtitkosabb gondolatokat is megitélendi, Isten az elmét a lélektől, az ízeket a csonttól el tudja választani, azaz, mind a testet, mind a lelket örök halálra adhatja. Az elme és lélek, az íz és csont elválasztása itt az örök halál képeűl van, de nem üres kép az, hanem amaz erkölcsi feloszlás és meghasonlás van az által jelölve, mely az elkárhozottaknál vagyon. Valamint t. i. a bűnös már itt is meg van oszolva önmagában, és az ő lelke, vagyis hajlamai és kivánságai folytonos harczban vannak elméjével, az ő jobb belátásával és akaratával, az ő lelkiisméretével, mely sohasem hagyja magát egészen elnyomatni, és a bűn is nem ritkán háborítólag hat a testre, tehetségeinek egybehangzó összműködésére: úgy ez eset még inkább előfordúl az elkárhozottaknál, kik különféle indulatoktól zaklattatva, testileg is szünetlenűl kínzatva, testre és lélekre nézve egyaránt borzasztó szétszaggatottságban epednek mindörökké.
Isten előtt, kinél az ige itélő kardja van.
Zsid 4,14
Az apostol már fönebb (2,17. 3,1. s követk.) bevezetőleg Krisztus főpapságáról szólott, most részletesen beszél arról, egybehasonlítja az ó szövetség papságával, kimutatja ennek nagy előnyeit, s világosan előtünteti, mily gyalázatos és büntetésre méltó az elszakadás őtőle.
Zsid 4,14
Ezt Pál a zsidó főpapra czélozva mondja, ki nem csupán mint a földi főpap, a földi szentély ajtóin át ment, hogy a szentek szentébe jusson, Istent az áldozatvér által kiengesztelendő (lásd Móz. III. 16,3. s követk.), hanem több egen át ment föl (lásd Kor. II. 12,2.), hogy az Atya trónja előtt magát áldozatúl bemutassa.
Zsid 4,14
Lásd Zsid. 1,2.
ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.
Lásd 2,17.18.
Zsid 5,1
A „mert“ szócska itt nem valami előzménynek adja okát, hanem csak folytatja a Krisztus főpapságáról elkezdett (lásd Zsid. 4. r. 24-ik jegyz.) tárgyat, a mennyiben az apostol itt kezdi az összehasonlítást az ó és új szövetségi papság között. A főpap, ki itt értetik, az ó szövetség főpapja, mint a 2–4. v. mutatja.
ajándékokat, azon vérnélküli áldozatokat, terményeket stb. hódolat és hálaadás jeléűl; áldozatokat, véres áldozatokat engesztelésűl a bűnökért. Lásd Móz. II. 23,15. Móz. V. 16,16.17. 18,1. Móz. III. 3,4–7.
Lásd Móz. III. 16,6. 11,17.
Senki sem nyerhette el a főpapságot, hanem csak Áron, Mózes testvére, családjának Istentől rendelt utódja (Móz. II. 28,1. s követk.). Az ó szövetségi főpap tehát Istentől volt hivatva (4. v.) az emberek közől hivatott (1. v.), maga is gyarló, bűnös ember volt (2. 3. v.), s így érezve tulajdon gyengeségét, önmagáért és másokért kellett áldoznia. Ezzel van Krisztus összehasonlitva, és megmutattatik, hogy némely tekintetben, u. m. hivatásánál (5. 6. v.), emberiségénél és emberi érzésénél fogva (7. v.) hasonló az ó szövetségi főpapokhoz, de mint Istennek bűn nélkül való, mindhalálig engedelmes Fia, magasb rendű pap, t. i. Melkizedek rende szerint való pap (8–10. v.).
hanem az Atya, ki őt nemzette, rendelte őt azzá. A ki őt Fiává tette, főpappá is rendelte. Krisztus az ő váltságművét mindig az Atyja akaratára viszi vissza. E szavakról: Fiam vagy stb. lásd Zsid. 1,5. Zsolt. 2,7.
Mint az Atya is a Zsolt. 109,4. Melkizedek rende szerinti főpapnak (lásd Zsid. 7,1. s követk.) jelentette ki.
Zsid 5,7
emberisége napjaiban.
Isten akaratja iránti engedelmességeért, odaadásáért. A könyörgés, esedezés, Krisztus halálos küzdelmére vonatkozik a getszemani kertben (Máté 26,42.), hol Krisztus kérte Atyját, hogy a szenvedés poharát tőle vegye el. A szent iró ezzel kifejezi, hogy Krisztus is emberileg érző főpap volt. A meghallgatás az angyal által lett megerősitésére vonatkozik (Luk. 22,43.). Krisztus hódolata és engedelmessége e szavakban nyilatkozott: Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.
A 8–10. versek a „meghallgattatott“ szóhoz csatlakoznak, s értelmök ez: Krisztus meghallgattatott, az angyal által megerősittetett; mindazáltal, mint Atyjának engedelmes Fia, elszánta magát kínszenvedéseire, s azokban megtanulta, mint ember, tapasztalta, miként kell az embernek Isten iránt engedelmesnek lennie, áldozatát véghez vitte, hogy örök üdvösségre segítse mindazokat, kik azt hasznukra akarják fordítani és engedelmeskednek; és azért más rend szerint, t. i. Melkizedek rende szerint való főpapnak neveztetik. Az apostol, mint fönebb (2,17. 3,1. s követk.), ismét visszatér főállitására, Krisztus főpapságára; de mint fönebb (3,1–4.14.), egy mellékeszmére tér át, míg végre (7,8.) erről szóló tanítmányát teljesen kifejezi.
Zsid 5,11
Melkizedek főpapságáról.
s a hallott tanitás megértésére.
mivel már hosszabb idő óta tértetek a kereszténységre.
Zsid 5,13
a tökéletes igét, a kereszténységnek mélyebb értelmű tanitásait.
Lásd Kor. I. 3,2.
nem akarok ismét szólani a bűnbánat és a hit alaptanitásairól. Az alapföltétel arra, hogy valaki Isten országába beléphessen, a bűnbánat, jobbúlás (Apost.cs. 2,36–38.) és a hit (lásd Zsid. 11,6.). Holt cselekedetek a bűnös tettek, melyeknek következése az örök halál.
Zsid 6,2
A ki megtért és hitt, az megkereszteltetett, azért a keresztségről szóló tanítmány is az alaptanokhoz tartozik. Itt több keresztségekről van szó, mivel a keresztény keresztségről való tanitás más keresztségekre, János keresztségére (Máté 3,6.), a zsidók mosdásaira (Zsid. 9,10. Márk 7,2.3.4.8.) is kiterjeszkedett, hogy a keresztények azok különféle becsét ismerni tanúlják.
Zsid 6,2
a bérmálásról (Apost.cs. 2,38. 8,14–17.).
A halottak föltámadásáról és az utolsó itéletről szóló tanitás, mint melyek által az ember az örökkévalóságba lép át, szintén főalkatrészét tette az elemi tanitásnak (lásd Kor. I. 15. r. Tessz. I. 5. r.).
a tökéletesebb, mélyebb értelmű tanokról (1. v.) akarunk szólani.
Zsid 6,4
A mélyebb értelmű tanokról akarok nektek szólani; mert miután majdnem lehetetlen, hogy az elszakadtak ismét megtérjenek, a megtérésről s az evvel összefüggésben levőkről szóló tanítás, ha ily elszakadtak lennének köztetek, elvesztené hatását, míg a mélyebb értelmű tanitások Jézus Krisztus főpapságának és átalán a kereszténységnek elsőbbségéről a zsidóság fölött, titeket, kik nem tartoztok az elszakadtak, hanem csak a zsidó szertartások által elvakított gyengék közé (Zsid. 5,12.), a hitben még megerősíthetnek.
Zsid 6,4
azaz, majdnem lehetetlen. Lásd alább a 12-ik jegyz.
Zsid 6,4
kik egyszer a kereszténység ismeretére jutottak, s annak gyümölcseit, a bűneltörlést, megszentelést már élvezték.
a keresztség és bérmálás szentségeiben és egyéb kegyelemadományokban. Lásd Kor. I. 12. r.
az örök boldogságról tett üdvözitő isteni igéretet, a jövendő világ előizét már itt élvezték.
Zsid 6,6
a hittől. A hittagadókról és ama nagy bűnösökről van szó, kik azokkal egy sorba teendők, u. m. a bűnben és gonoszságban megátalkodott emberekről.
Zsid 6,6
E megújulás alatt némelyek (ar. sz. János. Teodor. Ambr.) a keresztséget és bérmálást értik, és azt tartják, hogy itt az apostol ama tanitást fejezte ki, melynélfogva e szentségek nem ismételhetők. Valószinűbb azok véleménye (Anzelm. Corn. a Lap.), hogy itt tulajdonképen az elszakadtak és más nagy bűnösök megtéréséről vagyon szó. Mi majdnem lehetetlen, mivel az ily bűnösök önkéntes megrögzöttségben vannak, s addig csakugyan lehetetlen, míg megátalkodottak, s jobb meggyőződésöknek és a Szentléleknek ellenszegűlnek. Lásd Máté 12,31.
úgy viselik magokat, mintha Jézust újra megfeszítenék és kicsúfolnák. Azon keresztények, kik a hittől elszakadnak, vagy bűneikben megátalkodnak, nem ismerik többé Jézust üdvözitőnek, s ez által hallgatagon azt vallják, hogy ő nem az, és hamisan adta ki magát annak. Hallgatva tehát jóváhagyják a rajta elkövetett keresztrefeszítést, és kigúnyolják azon tanitását, hogy ő a Messiás és itélő biró.
Az apostol még inkább előtünteti hasonlatban, hogy az elesettek nehezen jutnak vissza a kegyelembe, és végök közönségesen kárhozat. Mert az állhatatosak olyanok, mint ama föld, mely az esőt beiszsza, jó gyümölcsöket terem, s azért áldottnak mondatik, a mennyiben az isteni kegyelemmel együtt működnek, és azért Istentől mindig nagyobb kegyelmekkel áldatnak meg. Ellenben a hittagadók hasonlók ama földhöz, melyet csak úgy áztat az eső, de mind a mellett csak töviseket és bojtorványokat terem az, és azért az Úrtól gyümölcstelennek s megégetésre méltónak nyilváníttatik. Az ily földön termő gaz elégettetik. Az égetés az elkárhozottak pokoltüzét jelenti.
Tifelőletek azonban hiszem, hogy nem tartoztok a hittagadók közé, és remélem, hogy valamint azok közel vannak az átokhoz (8. v.), úgy ti közel vagytok az örök boldogsághoz, habár titeket még gyengéknek, kisdedeknek mondalak (Zsid. 5,12.).
Zsid 6,10
mert az Isten igazságos dijazó. Az apostol okát adja, miért reményli, hogy olvasói megnyerik az örök boldogságot.
Zsid 6,10
őérette, – a név itt személy helyett vagyon.
alamizsna és kölcsönös segély által.
Zsid 6,11
A következő így függ össze az előbbivel: Épen azért, mivel nem tartoztok ugyan az elszakadtakhoz, hanem a gyengékhez (9. v.), kik azonban az elszakadás veszélyében forognak, épen azért kivánjuk (11. v.), hogy a hitben és béketürésben megmaradjatok (11–19. v.), s elétek adjuk a Krisztus főpapságáról szóló mélyebb értelmű tanitást (20. v. 7,1. s követk.), hogy ez által a keresztény ismeretben megerősödve, s az elszakadástól megóva legyetek.
Zsid 6,11
a hit megvallásában.
hogy alapos reményetek legyen mindhalálig az üdvözűléshez.
kik az igéretet, mivel abban hittek s azt béketüréssel várták, valósággal meg is nyerték. Ezek Ábrahám, Izsák, Jákob és ti, ezeknek jámbor hivő maradékaik. A zsidóknak ezekhez hasonlóan kellett volna azt, mit a kereszténység igér, t. i. a bűneltörlést, megszentelést, örök boldogságot hinni, s e hitben a külszorongatások mellett is megmaradniok, hogy az igéretet itt és a síron túl megnyerjék.
Az apostol a hivő atyák közől különösen Ábrahámot emeli ki. Az igéret, mely neki tétetett, az volt, hogy öreg napjaiban fiat fog nemzeni, s ez által számtalan maradékok atyjává lenni.
Zsid 6,14
Ábrahámnak Isten igéretet tőn, és azt esküvel erősité meg; minthogy pedig senki sem volt nagyobb stb. Az emberek Istenre esküsznek; az Isten, mint legfőbb Lény, fensőbb lényre nem esküdhetik, azért, midőn legerősebb biztosítékot akarja adni, önmagára esküszik. Lásd Jerem. 22,23. Zsolt. 88,36.
Lásd Móz. I. 22,16.17.
a fiút, Izsákot, és benne számtalan maradékot.
Zsid 6,16
Pál okát adja, miért csatolt az Isten esküt igéretéhez. Az emberek nagyobbra, Istenre esküsznek igéreteiknél, állitásaiknál és szerződéseiknél, hogy hitelt nyerjenek. Azért akarta Isten is igéretét esküvel erősíteni, emberi módon járván el az emberekkel.
mivel az, kinek az eskü tétetik, elhiszi, hogy az esküvő nem akarja magára vonni Isten átkát hamis esküvés által.
Zsid 6,17
azoknak, kik az igéretet valának nyerendők.
Az eskü itt bőséges, fölösleges valaminek mondatik, mivel az igéretnek már magában véve elegendőnek kellett volna lenni, hogy Istennek higyenek.
Zsid 6,18
az igéret és az eskü által.
hogy az igéret és eskü által felbuzdíttassunk állhatatos hit által az örök boldogság reményéhez szorosan ragaszkodni. Igen, de az igéret és eskü egyenesen Ábrahámnak szólott, hogyan kellett az által állhatatosságra buzdíttatniok a keresztényeknek? De az Ábrahámnak tett igéret és eskü ezeket is állhatatosságra buzdíthatja; mert abból láthatják, mennyire megerősíti Isten az ő igéreteit, s abból következtethetik, hogy a keresztényeknek adott igéret is bizonyosan teljesűlni fog.
azaz, mely remény egész az Istenig elér, őrajta alapszik, t. i. az ő igéretének változhatlanságán. Az örök boldogság reménye a kereszténynek az, mi a hajónak a horgony. Midőn a szenvedések, üldözések vihara megrohan, a jobb jövendő reménye tart fenn bennünket. A függöny belseje a szentek szentjét jelenti Jerusalem egykori templomában (Máté 27,51.), mely a belső függöny megett volt, s itt az ég helyett, Isten helyett vétetik.
Ezzel az apostol áttér fölvett tárgyára, a keresztény főpapság előnyeinek előadására. Lásd Zsid. 5,10.
Zsid 7,1
Annak oka, miért neveztethetik Jézus Melkizedek rende szerint való főpapnak (Zsid. 6,20.), következő: Mivel t. i. amaz, Ábrahám történetében említett Melkizedek (Móz. I. 14. r.) életkörűlményei s egész személyisége által Jézust, a főpapot, hű képmásban tűnteti elé. Valamint az egész ó szövetség az újnak jelentő képe s annak minden intézményei előképezik, ábrázolják az újat: úgy az ó szövetség szent személyei is életkörűlményeik által képei voltak Krisztus életének és személyének, s az Isten-ember szentséges személyét, majd egy majd más módon, mintegy érzéki ábrázolatban tűntették elé. Igy látjuk p. o. Mózesben Jézust, mint törvényhozót és közbenjárót, Dávidban mint győzedelmes királyt, Melkizedekben mint főpapot.
Zsid 7,1
Jerusalem királya (Zsolt. 75,3.) Sálem békét jelent.
Lásd Móz. I. 14,19.
Zsid 7,2
Lásd Móz. I. 14,20.
Melkizedek, összetett szó ezekből: Melek (király) és Zedek (igazság).
Zsid 7,3
Mindezekről hallgat a mózesi elbeszélés, mivel a főpapságot, melyet Melkizedek Istentől nyert, sem az ő ősei sem maradékai nem viselték, így tehát ő papságára nézve atya és gyermekek nélkül volt, és azért a történetben is úgy adatik elő, mint egyedűl álló.
Zsid 7,3
személyes tulajdonaira és életkörülményeire nézve, melyeket Isten úgy intézett, hogy előképe legyen az Isten Fiának. Mivel t. i. Krisztus, mint áldó, az embereket boldogító főpap, mint az erény és igazság országának királya, mint a békeség szerzője, mint egyenesen Isten Fia vala egykoron megjelenendő: az Isten Jerusalemben egy kananei fejedelmet, Melkizedeket rendelte főpappá, hogy az ő nevében, királyi tisztében, előtte és utána többé elő nem forduló papi méltóságában előképét adja annak, mi egykor Krisztusban sokkal tökéletesebb módon vala véghezmenendő.
Krisztusban, kinek ő előképe volt. Ő maga a földi lét rövid idejéig volt csak főpap, mivel pedig Krisztus főpapságában az övé fensőbb módon visszaadatott, és Krisztus főpapsága örökkévaló, így Melkizedek Krisztusban örökkévaló főpap.
A fővezér a nyert zsákmány legjavát tartotta meg magának. Most az apostol kimutatja a keresztény főpapság elsőbbségét a mózesi fölött, mely levítainak is neveztetik, mivel a Lévi nemzetségéből származott izraelitákra volt az bízva (Móz. II. 28,1.). Kimutatja az elsőbbséget először az előképen (4–10. v.), azután a valóságon (11–28. v.). Ime Melkizedeket, ki pedig Jézusnak, az örökkévaló főpapnak csak előképe volt, oly magas személynek tekinti ősatyánk, az annyi kegyelmekkel megáldott Ábrahám, hogy neki, mint urának tizedet ad.
Az 5. 6. v. értelme ez: Melkizedek magas méltósága és elsőbbsége ebből is kitűnik: A Lévi nemzetségéből származott papoknak a törvény szerint (Móz. IV. 18,21. s követk.) joguk van, atyjokfiaitól, habár velök egyszármazásuak, tizedet venni; Melkizedeknek ellenben ama, hasonlíthatlanúl nagyobb előjoga volt, hogy tizedet vegyen Ábrahámtól, és őt, az áldottat (lásd 6,14.) megáldja, habár nem is tartozott Ábrahám nemzetségéhez. Mily nagynak kellett tehát lenni Melkizedeknek, hogy ő, mint idegen, tizedet vehetett az Isten kedveltjétől, és őt megáldhatta.
Nincs kétség benne, hogy a mi gyengébb, erőtlenebb, az áldástadó papi tiszthez képest, az erősebbtől, a képesebbtől vesz áldást; tehát Ábrahám s a tőle származott Lévi nemzetség is kisebb, erőtlenebb, mint Melkizedek, az áldást adó papi tisztre nézve; Melkizedek főpapsága tehát fölebbvaló, mint a levitáké.
Zsid 7,8
t. i. a levítai papságban.
örökké él Krisztusban, kit előképezett. Lásd a 8-ik jegyzetet. A levitai papságot emberek viselik, a melkizedeki az örökkévaló.
A levitai papságnak azért is kisebbnek kell lenni a melkizedekinél, mivel Lévi, ki utóbb a törvény szerint tizedet vehetett (5. v.), maga is tizedet adott Melkizedeknek, t. i. Ábrahám által, kinek ágyékában volt, mint leendő fia.
Zsid 7,11
és a törvény, a mózesi szertartási törvény által.
Zsid 7,11
a levitai papság ideje alatt.
és más törvénynek, a hit törvényének.
A 11. 12. v. értelme ez: Továbbá, ha az emberek a levitai papság és Mózes szertartási törvénye által, mely azzal együtt adatott, megigazúlást nyerhetnek, mi szükség volt más papságot, a melkizedekit és vele más törvényt is igérni (Zsolt. 109.) és alapítani, s nem inkább a levitait, melyben Áron volt az első főpap, meghagyni? A papság ezen változása, melylyel a törvény változása is kapcsolatban volt, mivel a kettő szoros viszonyban áll egymáshoz, szintén a később rendelt papság fensőbb méltóságára mutat. (Ar. sz. Ján. Teod. Teofil.)
Zsid 7,13
Az apostol imént állította, hogy Isten a levitainál más főpapságot igért és alapított. Ezt bebizonyítja most az új főpapnak különböző természeti származásából (13. 14. v.), papságának örök tartandóságából (15–19. v.), annak különös isteni megerősitéséből (20–22. v.), annak örökkévalóságából és szentségéből (23–28. v.).
t. i. hogy ő más.
Jézus más főpap, mert ő más nemzetségből való, mint az ó szövetség papjai, ő Júda nemzetségéből származott (lásd Móz. I. 49,10. Máté 1,2. s követk. Luk. 3,23–38.), mely nemzetségnek Mózes, az ó szövetség alapítója, a papság iránt semmi előjogokat nem adott.
hogy Jézus más főpap.
ki nem csupán a testi törvény szerint lőn pappá, hogy meghaljon, és helyét más pótolja, hanem kinek papsága örökkévaló.
Zsolt. 109,4.
A 18. 19. v. értelme, összefüggésben az előbbivel, ez: A mózesi papság és törvény csak ideiglenes volt, bizonyos czélból létezett (Gal. 3,19.); de megigazúlás eszközlésére nem bírt erővel, nem volt használható, és azért eltöröltetett; mert a törvény, magában véve, senkit sem tehetett szentté és boldoggá, ehhez ama bizalomteljes hivő remény kivántatott, hogy az ember Krisztus által megváltatik, és általa Istenhez juthat. A törvény erőtlenségéről lásd Gal. 3,9. s követk. Rom. 8,3.
A görög hozzáteszi: Melkizedek rende szerint.
A 20–22. v. értelme ez: Az új főpapság és szövetség elsőbbsége abból is kitűnik, hogy Jézus isteni eskü által, tehát megmásíthatlan módon rendeltetett főpappá, mint a zsoltár igéiből kitűnik (Zsolt. 109,4.), míg a levitai papságra való hivatás nem történt oly ünnepélyes módon, mely a változhatlanságot kifejezte volna.
Többen voltak a levitai főpapok, mert a halál egyiket a másik után elvevé; de Krisztus mindörökké egy, mert ő mindörökön él.
Lásd Zsid. 9,24. Rom. 8,34.
tisztább és tökéletesebb minden mennyei lelkeknél (Anzelm.). Mások szerint: Ki az egeken át ment föl az Istenhez.
Zsid 7,27
Ismét egy elsőbbsége a keresztény papságnak. A zsidó főpap mindig előbb magáért és családjáért volt köteles áldozatot tenni (Móz. III. 16,3.6.17.), mielőtt az áldozatokat az egész népért bemutatta.
ezt, a nép bűneiért való áldozatot. Lásd Zsid. 9,25.26.
Zsid 7,28
A zsidó főpap kénytelen előbb saját bűneiért áldozni, mivel a törvény stb.
Az esküvel erősített, a törvényadás után bekövetkezett igérete (lásd 20. v. s követk.) egy más főpapságnak, a Fiút rendelte stb.
Nekünk mennyei főpapunk vagyon, ki nem földi templomban, szentélyben szolgál, hanem az egekben. Lásd Zsid. 1,3.
ki az igazi, magától Istentől készített hajlékban végzi foglalkozását, míg a zsidó főpapok csak az emberektől készített szentélyben (sátorban, templomban), mely csak érzéki ábrázolata a mennyei szentélynek (5. v.), teszik szolgálatukat.
Krisztus szintén papi tisztet gyakorol az égben; mert minden főpapnak kötelessége áldozni, tehát ő neki is. – De az ő mennyei áldozattétele abban áll, hogy érettünk mindenkor esedezve, azon áldozatot tartja mennyei Atyja elé, melyet ő halála által a keresztfán véghez vitt.
Zsid 8,4
ha földi főpap volna a levitai papság rende és törvénye szerint. Az apostol itt ama zsidókból lett keresztényeket tartja szemei előtt, kik a keresztény papsággal a zsidót is egyesíteni akarták (lásd a bevezetést).
De ha egyszersmind földi, zsidó főpap is volna, ha az ő helytartói egyszersmind zsidó papiszolgálatot is köteleztetnének gyakorlani, akkor az ő papsága egészen megszűntettetnék; mert ezen földi papok egészen másneműek, és a törvény szerint egészen másnemű adományokat mutatnak be. A következő vers megfejti, mily egészen különböző a keresztény papság a levitaitól, és hogy szükségképen mint zárja ki egyik a másikat. Lásd Zsid. 7,13. s követk. is.
Zsid 8,5
kik csak olyasminek szolgálnak, mi nem maga a valóság és lényeg, hanem annak csak előképe, árnyéka. Az ó szövetség papjainak csak a földi templommal és szentélylyel, csak az érzéki áldozatokkal és szertartásokkal volt dolguk; ezek pedig csak jelképei voltak a kereszténység lelki, mennyei tanításainak, intézményeinek, igéreteinek és javainak (lásd erről Kolossz. 2,17.). A mennyei főpapnak és az ő helytartóinak ellenben mennyei dolgokkal van ügyök, magával a valósággal, a lényeggel, épen azért tehát nem foglalkozhatnak többé árnyképekkel, nem lehetnek földi (zsidó) papok.
Zsid 8,5
Pál az ó szövetség egyik isteni mondatából bebizonyítja, hogy a mózesi szentély csak jelképe volt a mennyei (keresztény) dolgoknak.
Lásd Móz. II. 25,40. Isten a Sinai hegyen Mózesnek bepillantani engedett az igazság mennyei titkaiba, hogy az neki mintája, előképe legyen, mely szerint a szent sátort és annak minden eszközeit mind megannyi érzéki jelvényekűl elkészítse (Anzelm. Béda.). Az ő egész művének tehát magasabb jelentősége van, melyet megtalálni a valódi irásértelmezőnek feladata.
azon igéretben, melynélfogva az ember bűneltörlést, megszentelést és üdvözűlést nyer a hit által. Az új szövetséget, az új viszonyt Isten és az emberek között Krisztus eszközlötte és létesítette az ő tanítása, élete és halála által (Tim. I. 2,5.6.).
Lásd Zsid. 7,11.
Zsid 8,8
Az apostol most megmutatja, mint jelentette ki valóban Isten már régen azon szándékát, hogy az ó szövetség helyébe újat alapít.
mert mialatt Isten a zsidókat feddi, hogy az ő ó szövetségéhez nem voltak hívek (Jerem. 31,32.), egyszersmind irgalom-teljesen új, erősebb szövetséget igér. Lásd Jerem. 31,31. s követk.
annak puszta megújitása sem hatott volna elég erősen. Megjegyzendő: Ha az ó szövetség tökéletlen volt is, de azért nem volt czél nélküli. Az emberi nemnek isteni nevelésében meg volt annak kitűzött czélja, de midőn ez eléretett, valami másnak kellett helyére lépnie. Lásd a bevezetést az evangéliomokhoz.
Az ó szövetség, melyet Isten Izraellel Egyiptomban kötött, külső törvény volt, kőtáblákra írva, sok, külső vallási szabályokkal és állami intézvényekkel; az új szövetségnek belső, kegyelem által a szívbe írt törvénynek kellett lennie, melynél fogva az ember lélekben és igazságban szolgálhasson az Istennek. Lásd Ján. 4,23.
A tanítás és meggyőződés az időben nem az emberektől, talán a tudomány utján, fog származni, hanem közvetlen magától az Istentől (Izai. 54,13. Ján. 6,45.), a mennyiben a hit Isten ajándéka. Ez pedig oly átalános leend, hogy a legegyügyűbbek is taníttatni fognak az üdv titkaira. Az isteni ismeretnek ezen átalános elterjedése az isteni irgalomnak (Jézus Krisztus áldozathalálának) kövevetkezménye lesz.
Mivel pedig Isten a kötendő szövetséget világosan újnak mondja, ezáltal az előbbi elavúltnak, megszűntnek nyilváníttatik.
Az ó szövetségnek is volt ugyan isteniszolgálata, mely isteni rendelésen alapúlt, és volt szentélye, noha földi és ideiglenes; hanem stb. A mondat utórésze a 6. és 11. s követk. versekben van. Az izraeliták szentélye a régi időkben a szent sátor volt, későbben a templom. Itt a sátorról van szó, habár a templom is épen úgy volt berendezve. A sátor két részből állott, mely egy kárpit által volt egymástól elválasztva. Az előrészben, mely szentélynek neveztetett, volt a hét karos gyertyatartó, az asztal, a kitett kenyerekkel, és a füstölés áldozatoltára. Az utórészben, mely szentek szentének mondatott, volt a frigyszekrény némely mellékletekkel. Ez volt Istennek megközelíthetlen hajléka; a szentély mintegy előtermet képezett. (A sátornak bővebb leirását lásd Móz. II. 26. r.)
Zsid 9,2
első osztályában. Lásd az előbbi jegyzetet.
Lásd Móz. II. 25,23.31. 26,1. 36,8.
Zsid 9,3
A kárpit mögött, mely a két osztályt elválasztotta (lásd az első jegyz.). Az előrész bemenetét eltakaró függöny első kárpitnak nevezteték.
A belső osztály Móz. II. 26,33.
Zsid 9,4
Az arany-tömjénző helye tulajdonképen a szentély volt, és csak az engesztelés nagy napján használtatott a szentek szentében (Móz. III. 16,12.). Mivel ez a füstölés oltárához tartozott, azért az oltár, mely fönebb a 2. v. nem említtetik, valószinűleg együtt alatta értetett.
Zsid 9,4
az Isten trónja. Lásd Móz. II. 25,10–12.
Zsid 9,4
A pusztában nyert csodálatos manna emlékeűl. Lásd Móz. II. 16,33.
Zsid 9,4
Áron vesszeje, melyet Isten az ő főpapságának bebizonyitásaúl kivirágoztatott. Lásd Móz. IV. 17,7. s követk.
a két kőtábla, melyeken a tízparancsolat volt. Kir. III. 8,9. Krón. II. 5,10. szerint, a kőtáblákon kivűl nem volt egyéb a frigyszekrényben, és Móz. II. 16,33.34. Móz. IV. 17,7. mondatik, hogy a veder és vessző a frigyszekrény előtt voltak; de a sok helyváltoztatás mellett, melynek a frigyszekrény kitéve volt, megtörténhetett, hogy az elrendezés nem volt mindenkor ugyanaz (Scholz).
Zsid 9,5
A kerubok jelképes alakok voltak ember, sas, oroszlán és tulok alakjaiból összetéve. Móz. II. 25,18. s követk. A frigyszekrény födele kegyelemtáblának, kegyelemtrónnak neveztetett, mivel az engesztelő és kegyelmező Isten e helyről akart Mózessel beszélni (Móz. II. 25,22.). A kerubokról mondatik, hogy a kegyelemtáblát beárnyékozzák, mivel a fölött szárnyaik ki voltak terjesztve.
Vesd össze: a 9. v.
tulajdonképen tudatlanságaért, esztelenségeért, mint a bűn szintén neveztetik.
A 6–8. v. értelme, összefüggésben az előbbivel, ez: Az ó szövetségnek is meg volt ugyan szentélye (1. v.), de mivel ez csak földi volt, földi jelvényekkel (2–5. v.), azért a papok is csak az elősátorba mentek, a szentek szentébe pedig egyedűl a főpap és csak egyszer mehetett be évenkint, az engesztelés napján, annak jelentéseűl, hogy míg az ó szövetség áll, mindaddig zárva marad az út a mennyei szentélyhez, az Istenhez, t. i. a mennybe, és az igazság tökéletesebb ismeretéhez. – A szentélyben a papok reggel és este, a füstölés arany-oltárán mindennap áldoztak jó illatszert, és hetenkint egyszer tettek új kenyeret és bort az arany-asztalra. A szentek szentébe csak a főpap lépett be egyszer évenkint, az engesztelés nagy napján, és miután azt megfüstölte, meghintette áldozatvérrel. Lásd Móz. III. 16. r. Hogy a főpap évenkint csak egyszer mehessen a szentek szentébe, ezt a Szentlélek rendelte Mózes által, annak jelentéseűl, hogy a mennyország az ó szövetség tartama alatt zárva van. A mennyei szentély alatt nem csupán az Isten és a boldog lelkek lakhelye értetik, mely Krisztus áldozatának végbevitele után megnyittatott, hanem a fensőbb igazság, a keresztény üdvtanítás szentélye is, melyet Krisztus és az ő Szentlelke nyitott meg (Ján. 1,17.).
Ez a sátor, minden eszközeivel együtt, előképe volt a jelen, keresztény korszaknak. Már a zsidók elismerték annak magasb jelentőségét, de ezt csak akkor lehetett tökéletesen megismerni, midőn a valóság a jelképnek, a kereszténység a zsidóságnak helyére lépett. Lásd a szent sátornak és alkatrészeinek keresztény jelentőségéről Móz. II. 39. r. 6-ik jegyz.
Mivel a sátor csak jelkép, jelképek az abban bemutatott áldozatok is, melyek magokban véve megigazulást szerző, megszentelő erővel nem bírtak a zsidókra nézve, kiknek istenitisztelete csak az eledelek iránti törvények megtartásában (Móz. III. 11. r.), a törvényszerű tisztúlásokban (Móz. II. 29,4. Móz. IV. 8,7.) és oly szertartásokban áll, melyek csak külsőleg, polgári tekintetben szereznek megigazúlást, de bensőleg nem tehetnek kedvessé az Isten előtt, és csak Krisztus tökéletes religiojának idejéig valának rendelve. Az áldozatok tehát emlékeztetők voltak ugyan a bűnre, jelképei voltak a büntetésnek, melyet a bűn érdemlett, s melynek a bűnt sújtania kell; de nem eszközölhettek tulajdonképen való megigazúlást és megszentelést az Isten előtt. Mindaz, a mit megtehettek, annyiból állott, hogy az izraelita, ki azokat bemutatta, külsőleg, mint polgár, megrovás alá nem esett, s mint a szövetség tagja, annak ismét minden polgári előjogaiban részesűlhetett. A belső megigazúlásra Krisztus halála volt szükséges, melyet az Isten igéreteiben való hittel és bűnbánó érzülettel kellett magára alkalmaznia, ha amazt el akarta nyerni. A görög szerint …a jelen időnek előképe, melyre vonatkozólag mutattattak be az ajándékok és áldozatok stb. – Az áldozatok annyiban vonatkoztak a keresztény időszakra, a mennyiben Krisztus áldozathalálát jelképezték, mely a bűnre nézve megkivántató volt, hogy elvétessék.
Ezen földi, jelképes szentélynél, melybe a főpapnak állatok vérével évről évre be kelett menni, a nélkül, hogy mégis tulajdonképen váltságot eszközölhetett volna… ennél egészen másképen van a dolog Krisztussal. Krisztus, miután főpapi halála által a jövendő jókat, a megigazúlást, megszentelést és üdvözűlést megszerzette, egyszer mindenkorra fölment az égbe, és ott nem áldozatvért, hanem tulajdon véres halálának érdemeit mutatta be mennyei Atyjának, s ez által megszerzette a váltságot, mely az időre és örökkévalóságra kiterjed.
Zsid 9,14
A Szentlélektől ösztönöztetve. A görög szerint: az örökkévaló Lélek által.
Krisztus az örök és igazi váltságot megszerzette; mert ha már az áldozat-állatok vére, és az üsző hamva képes volt az embernek megigazúlást, habár csak külsőleg, csak polgári tekintetben, eszközleni, (lásd a 16-ik jegyz.): annyival inkább egy isteni személynek vére bensőleg megtisztíthat minket mindazon cselekedetektől, melyek örök halált érdemeltek, hogy azután oly cselekedetekkel szolgálhassunk az élő Istennek, melyekért örök jutalmat nyerünk. Ha az állat az emberre nézve fölfelé az embert külsőleg megtisztíthatta; annyival inkább eszközölhetett egy isteni személy az emberre nézve lefelé tökéletes megtisztúlást az embernek. Az üsző hamva által való megtisztulásról lásd Móz. IV. 29. r. A külső megtisztulásról lásd előbb a 16-ik jegyz.
És azért (13. 14. v.) nem mint az egykori főpapok, az állatok vérét, hanem önmagát áldozta fel, közbenjárója lett egy új szövetségnek az Isten és emberek között, hogy az ő halála által, melyet váltságúl az ó szövetség ideje alatt elkövetett vétkekért szenvedett, minden hivatottak, zsidók és pogányok, a végnélküli örökséget, az örök életet megnyerjék. Az apostol kifejti itt és alább Krisztus halálának szükséges voltát. Ha Krisztus közbenjáró akart lenni az Isten és emberek között, úgy meg kellett halnia; mert csak halál által vehette azt el, mi az Istent az emberektől elválasztotta, t. i. a bűnt. Az apostol csak azon törvényszegésekről szól, melyek az ó szövetségben történtek, mivel az új szövetségben, a kegyelem oly nagy bősége mellett – a bűnnek a nem történő dolgok közé kellene tartoznia.
A görög szó „diatheke“ szövetséget is, végrendeletet is jelent, s e kettős értelemben használja itt az apostol, hogy Krisztus áldozathalálának szükséges voltát bebizonyítsa. Az előbbi versben szövetséget jelent, hol az mondatik, hogy az új szövetség csak úgy létesűlhetett, mivel Krisztus, annak szerzője, meghalt. Itt pedig végrendeletet jelent, és azt akarja az apostol mondani: Nem csak azért, mert Krisztus közbenjáró volt, hanem mivel az embereknek új hagyományt, t. i. megigazúlást, örök boldogságot akart adni, azért kellett meghalnia; mert a hol végrendelet van, ott a végrendelkező halálának közbe kell jőni.
Zsid 9,18
az ó szövetség.
Az ó szövetséget sem kötötte Isten az izraelitákkal halál közbejötte nélkül. Mivel Isten az izraelitákkal közvetlen azon czélra szövetkezett, hogy az ő külső jelképes országát megalapítsa, erre elegendő volt a külső, csupán jelképes engesztelés a szövetség megpecsételésre, t. i. az állatok áldozatvére által való engesztelés.
Ennek bővebb leirását lásd Móz. II. 24. r. Ott ugyan bakokról, vízről, gyapjúról és izsópról nincsen szó, de mindez magától értetik az áldozati szertartásokból. Mert az égő áldozatokkal, melyekhoz tulkok vágattak le, közönségesen a bakokból álló bűnáldozatok is együtt jártak. Az áldozatvért mindig vízzel vegyítették össze, a hintés könnyítése végett, és a hintést nem kézzel tették, hanem egy csomó izsóppal, melyet vörös gyapjufonallal kötöttek össze.
Ezen vér által erősíttetik meg a szövetség, melyet Isten veletek köt. Lásd a 22-ik jegyz.
A legszegényebb is köteles volt véres áldozatot bemutatni. Lásd Mózes III. 5,7. s követk.
Zsid 9,23
Lásd a 9. v.
Izrael népének is, hogy Isten népévé legyen, ilyenek által kellett Istennel kiengeszteltetnie, de a hivő nép, mely megigazúlandó és megszentelendő vala, jelesebb áldozatot kivánt. A mennyei dolgok előképei, a szent sátor, a hozzátartozó szerekkel együtt, itt az izraeliták helyett vétetnek, kiknek számára rendelve voltak, valamint a mennyei dolgok, a megigazúlás, megszentelés és üdvözűlés az új hivő község helyett. (Ar. sz. Ján. Teod. Anzelm.)
Összefüggésben az előbbivel, értelme ez: Valósággal a mennyei, egy fensőbb, lelki, a mennynek szánt községről van szó; mert stb. Lásd a 2. v. Zsid. 8,5.
az állatok vérével (7. v.).
Zsid 9,26
az utolsó időben, Isten országának utolsó fejlődési korszakában (Kor. I. 10,11. Gal. 4,4.).
És nem többször mutatta be a bűneltörlésért véres áldozatát, – mert ez esetben többször kellett volna szenvednie és meghalnia – hanem csak egyszer. – Megjegyzendő, hogy itt Krisztusnak csak véres áldozatáról vagyon szó, nem a vérontás nélküliről, mely egyébiránt teljesen ugyanaz, melyet Jézus az ő véres áldozata emlékére, és az ebben véghezvitt művének szüntelen való folytatására azért rendelt, hogy annak érdemei mindig az emberek előtt jelen legyenek, s ők ezeket üdvözülésökre használhassák.
a külön itélet. Ettől különböző az idők végezetével tartandó közitélet. Lásd Máté 24. r.
Zsid 9,28
minden hivők. Lásd Zsid. 10,12. Rom. 5,6. s követk.
Zsid 9,28
Szószerint: bűn nélkül (Vesd össze: Kor. II. 5,21.).
Jézus második eljöveteléről lásd Tessz. I. 4,13. s követk.
Zsid 10,1
Az apostol még tovább fejtegeti az ó szövetségi áldozatok elégtelen voltát, és visszatér ismét azon okra, melyet erre nézve Zsid. 9,9. már érintett, az ó szövetség jellemére és mivoltára átalában. Az egész ó szövetség mivoltából kitűnik, hogy annak áldozatai tökéletes megtisztúlást nem eszközölhetnek.
Zsid 10,1
Lásd Zsid. 9,9. 15-ik jegyz. 8,5. Megjegyzendő, hogy itt az ó szövetségi vallásrendszer árnyéknak, az új szövetségi pedig a mennyei dolgok képének neveztetik. Erre megjegyzi szent Ambrus: hogy az ó szövetség az igazságnak árnyéka, az új pedig annak képe volt; maga az igazság mennyben vagyon. Az ó szövetségben állatok áldoztattak fel: ime az árnyék; az újban, Krisztus Jézus áldoztatik föl érzéki lepel alatt: ime a kép; mennyekben árnyék és lepel nélkül egész tiszta valóságában fog megjelenni.
tökéletesen, azaz, bensőleg meg nem tisztíthatja. Lásd Zsid. 9,9. Az áldozatok alatt itt közvetlenűl ama nagy engesztelő áldozat értendő, melyet a főpap évenkint az egész nép bűneiért köteles volt bemutatni; mert a fönebbiekben az tétetik ellenébe Krisztus áldozathalálának (Zsid. 9,7.11.12.).
Zsid 10,2
ha tökéletesen megtisztíthattak volna.
Ha az izraelita főpap engesztelő áldozata tökéletes megtisztúlást eszközölhetett volna, mint Krisztus áldozata, akkor azt nem kellett volna többé bemutatni, mivel az áldozók, miután egyszer megtisztúltak, ép oly kevéssé lettek volna bűntudattal terhelve, mint a keresztények. A keresztények annyiban bűnösöknek érzik ugyan magokat, a mennyiben megmaradván bennök a bűnös kivánság a megtisztúlás után is, egyes vétkekbe eshetnek, és valóban esnek is: de nem úgy érzik magokat bűnösöknek, mintha hinnék, hogy bűneikért Krisztus véres áldozatának ismétlése szükséges; sőt inkább bizonyosnak tartják, hogy Krisztus halála által mind a bűn, mind a büntetés egyszer mindenkorra eltöröltetett, és hogy mindazokra nézve, kik ez áldozatot hit és engedelmesség által hasznukra akarják fordítani, a bűn egészen elenyészik, s az öntudatot többé nem terheli. Hasonlóképen az izraelita is, ha áldozatával tökéletes tisztúlás lett volna összekötve, nem érzette volna magát annyira bűnösnek, hogy az áldozat ismétlését szükségesnek tartsa; sőt inkább ő is, mint a keresztény, az egyszer már bemutatott áldozatot hasznára fordítván, újra nem áldozott volna. Ezen ismétlésből kitűnik, hogy nem eszközlötte ama tökéletes megtisztúlást, melyet Krisztusnak többé nem ismétlendő véres áldozata szerzett.
Az áldozatok nem tökéletesen megtisztító szerek a bűntől, hanem emlékeztetők a bűnre, töredelmes érzületre ébresztők, annak ismeretére vezérlők, mi a bűn, és mit érdemel; mert az állatvér hogyan eszközölhetné a szívnek igazi belső megtisztúlását, és megszentelését? – Valahányszor az izraelita áldozatot mutatott be, kezét az áldozat-állat fejére kellett tennie, hogy ez által vétségét és bűnét bevallja. (Móz. III. 16,21.). Ezután az áldozat véghezvitetett, minek az lett következése, hogy az áldozó külsőleg ismét tiszta, polgárilag vétség nélküli volt (lásd Zsid. 9. r. 16-ik jegyz.). Belső megigazúlást csak akkor nyerhetett, ha töredelmes érzületéhez az Isten igéretei iránt való hit csatlakozott (Zsid. 11. r.), mely a Krisztusban való hitet, habár nem világosan, de hallgatagon magában foglalta.
Zsid 10,5
Hogy az áldozatok csak valami tökéletlent eszközölnek, kijelenti Krisztus azonnal, a mint a világba lép stb. A következő igéket (5–7. v.) Dávid, mint Krisztus Jézus előképe, mondotta. Lásd a Zsolt. 39. értelmezését.
Nem az ó szövetség áldozatait kivánod te, oh Atyám! hanem testet adtál nekem, hogy azzal neked az engedelmesség áldozatát bemutassam. Itt a héber szöveg eltéréseire nézve lásd Zsolt. 39,7. 11-ik jegyz.
azon esetben, ha valaki azokat eszközökűl tekinti arra, hogy megtisztúljon.
A könyv főrészeiben (a törvényben és prófétákban). A görög szerint így is adható: A könyvtekercsben felőlem stb.
Zsid 10,9
a mózesi áldozatok bemutatását.
az Isten akaratát, vagy inkább az engedelmességet Isten akarata iránt.
Istennek ezen akaratában igazúlunk és szenteltetünk meg, a mennyiben Krisztus Jézus engedelmes lévén az iránt, testét a keresztre hagyá feszíttetni, hogy bűneikért a büntetést egyszer mindenkorra szenvedje. Az „egyszer“ szót még bővebben kifejti az apostol 11–14. v. Az ó szövetségi papok többször voltak kénytelenek áldozni, s mégsem vehették el a bűnöket. Ő csak egyszer áldozott, és az által mindazokat, kik áldozatát hasznukra akarják fordítani, örökre megszentelte.
Az ó szövetségi papok a földi szentélyben állanak, Krisztus az Atya jobbján ül; azaz: ama papok szolgálnak, Krisztus uralkodik. Lásd Zsid. 1,3.
Lásd Zsid. 9,25. s követk.
Hogy Krisztus egyszer mindenkorra tökéletes engesztelést szerzett, bizonyítja a Jeremiásból 31,31–34. vett idézet is, hol az új szövetségre vonatkozólag bizonyíttatik, hogy tökéletes bűnbocsánat fog bekövetkezni.
az ó szövetség napjai után.
az égbe. Lásd Zsid. 9,24.
Zsid 10,20
az örök életre vivő utat.
A zsidó főpap a kárpiton át ment a szentélyből a szentek szentébe (lásd Zsid. 9. r. 1-ső jegyz.), Krisztus az égbe a kereszten véghezvitt áldozata által ment be, t. i. miután önmagát a kereszten föláldozta; tehát az ő teste volt mintegy a kárpit, melyen át Atyjához mennybe ment, de egyszersmind azon kárpit, melyen át az Atyához mi is mennybe mehetünk.
Zsid 10,22
lélekben, élő hitben az Isten trónjához.
miután a gonosznak öntudata nincs meg bennünk (lásd az 5-ik jegyz.) a Krisztus vérével lett meghintésnél fogva, mely jobban megtisztít, mint az ó szövetségé (9,19.), és a keresztségnek tisztító vizénél fogva, mely az ó szövetség minden mosdásait (Móz. II. 29,4. Móz. III. 16,4.) felülhaladja.
Zsid 10,23
azon vallást, melynélfogva egykor, ha állhatatosak maradunk, az eget megnyerhetjük.
mert az Isten megtartja a mit igért.
Zsid 10,25
községünket, a keresztény anyaszentegyházat. Az apostol itt, mint fönebb 6,11. azokat tartja szemei előtt, kik az elszakadásra hajlandók voltak.
Jerusalemnek csakhamar azután, hogy Pál ezt írta, bekövetkezett pusztulását, vagy pedig az itélet napját is (Tessz. I. 4. r.). Az idő jelei itéletre mutattak, és hogy ez az utolsó, lehetséges volt. Lásd Máté 24. r. 57-ik jegyz.
Ha készakarva, jobb meggyőződésünk ellenére elszakadunk (25. v.), akkor többé nincs váltságunk. Az önkéntes megátalkodás akadálya a megtérésnek. Lásd Zsid. 6,4.
tűz, mely a megbántott Istenért lángol.
Zsid 10,28
Mózes főtörvényeit.
A gonosztevő ellen a vádlón kivül legalább két-három tanúnak kellett bizonyságot tenni. Lásd Móz. V. 17,5.
Zsid 10,29
az elszakadó, ki Krisztust szóval és tettel megtagadja.
Zsid 10,29
vele a legméltatlanabbúl bánik, nem tartván őt többé Megváltónak, s ez által kijelenti, hogy őt csalónak tartja.
Zsid 10,29
sikeretlen vérnek, egy csaló vérének.
a jobb megyőződést elveti, s ez által a Szentlelket, ki azt sugallotta, legnagyobb mértékben megbántja.
A görög hozzáteszi: úgymond az Úr.
a keresztény anyaszentegyházba fölvétetvén.
Egy részről a zsidóktól üldözést szenvedtetek, másrészt az üldözötteken szánakodtatok, s rajtok tanácscsal és tettel segítettetek.
Zsid 10,34
A görög szerint: mert mind az én fogságomon szánakodtatok. E szerint Pál jelen szavai Cezareában és Romában szenvedett fogságára vonatkoznak. (Ap.cs. 25. r. s követk.), de a Vulgata olvasása elsőbbséget érdemel.
A görög hozzáteszi: mennyben.
Krisztus az itéletre ez időben és az örökkévalóságban. E szavak Habakukból 2,3. vétettek. Lásd ugyanott az értelmezést.
Zsid 10,38
A görög szerint: az igaz.
E szavak szintén Habakuknál vannak 2,4. és részben Rom. 1,17. is idéztetnek.
Zsid 10,39
kik az üldözés miatt a kereszténységtől elszakadnak s ez által magokat örök veszélybe döntik.
hanem olyanok, kik a hitben állhatatosan megmaradnak, hogy lelköket megmentsék, ha a test elvesz is. Lásd Máté 10,39.
Zsid 11,1
Hogy a hitet annál hathatósabban ajánlja, megmutatja az apostol, hogy az ó szövetségben élt emberek minden jámborsága a hiten alapúlt, s ennélfogva a zsidókból lett keresztények is csak a hit által bizonyíthatják be hogy ősatyáinak méltó ivadékai. Itt azonban a hit a legterjedelmesebb értelemben vétetik, t. i. az embernek teljes megadásául az isteni kijelentés és igéretek iránt, az iránt, a mi abban láthatatlan, mit oly meggyőződéssel tart valónak, mintha szemeivel látná.
A hit ad a reménylendő dolgoknak alapot, valóságot, mert, úgymond ar. sz. János, az, mi még csak a reményben van meg, még nem bír valósággal, de a hit teszi azt valóvá. Igy a föltámadás még nem történt meg, s valósággal még nincs meg az, de a hit eszközli, hogy az lelkünkben mintegy valóságot nyerjen. Sz. Tamás ezt hasonlatban adja elő. A reménylendő dolgok hasonlók a még magban rejlő fákhoz, azok hit által megvannak bennünk, mint a fa már megvan a magban. A láthatlanok bizonyítása, t. i. erős meggyőződés, melynél fogva a megigértet, a láthatlant úgy tekintjük lelki szemeinkkel, mintha az előttünk jelen s látható volna.
A jámbor ősatyák az által, hogy a megigért láthatlan, jövendő dolgokról oly erős meggyőződésök volt, mint ha azok már megadattak, láthatók s jelen lettek volna, – szerzették meg magoknak a jó bizonyságtételt, az Isten tetszését.
Hit által voltak az ősatyák, valamint mi is, erősen meggyőződve, hogy Istennek láthatlan igéje által teremtetett a látható világ.
Zsid 11,4
meg lévén győződve a megigért isteni áldásról, és bízva, hogy az be fog következni.
Zsid 11,4
ki nem ragaszkodott hittel az áldásról adott igérethez, hanem bizalom nélkül, csak a büntetéstől félve áldozott (Móz. I. 4,4.).
Zsid 11,4
az égből adott tűz által, mely Ábel áldozatát megemésztette, mint a régi hagyomány tartja. Vesd össze: Móz. I. 15,17. Móz. II. 9,24. Kir. III. 18. r.
mert az ő vértanú-halála, melyet hitéért, s Istenben bízó, jámbor érzületéért kellett szenvednie, folyvást él a történelemben (ar. sz. Ján.).
azon meggyőződésénél fogva, melylyel Hénok e romlott világban a láthatatlanhoz, a természetfölöttihez ragaszkodott, és Isten előtt járt (Móz. I. 5,24.).
Zsid 12,8
Ezen hittel bírt pedig Hénok, mert minthogy ő az Isten előtt járt, s egész életét Isten akaratja szerint intézte, hitte, hogy van Isten, és hogy azok, kik mindenben csak őt tartják czélúl, s csak az ő akaratját igyekszenek teljesíteni, végre jutalmat nyernek tőle. Ő tehát Istenhez juthatott.
Zsid 11,7
Azon meggyőződésből, hogy az, mit, a világot elpusztítással fenyegetve, mondott, és családja szabadítása felől igért vala, bizonyosan be fog következni, építe bárkát stb.
Zsid 11,7
a vízözönről.
ezen hivő érzülete által büntetésre méltónak bizonyította a világot, mert ez is csak úgy hihetett volna, mint ő, s igy ő hit által igazúlt meg.
Zsid 11,8
Azon erős meggyőződésben, hogy Isten hivása csak az ő javára czéloz.
kétkedés nélkül hivén Istennek, azaz, teljes bizonyossággal meg lévén győződve, hogy Isten intézkedései csak az ő javára szolgálhatnak.
Zsid 11,9
azon meggyőződéssel, hogy a neki, ama föld birtokáról tett igéret, fönségesebb módon, az égi hon birása által, fog teljesedésbe menni (10. v. 13–16.).
tehát állandó lakhely nélkül.
várá az égi hazát, az Isten városát (16. v.).
Zsid 11,11
az utódjáról nyert igéret elhivése által.
Sára eleinte kétkedett; de miután meggyőződött, hogy az igéret Istentől jő, hitt (Móz. I. 18,12.14.18.).
Zsid 11,12
a hit erejénél fogva.
az élemedett Ábrahámtól.
Zsid 11,13
Azon meggyőződésben, hogy ama honnak birásáról adott igéret fölségesebb módon teljesedni fog, t. i. az égi haza elnyerése által.
Zsid 11,13
az igéreteket, földi tekintetben, a földi hazát.
Zsid 11,13
az igéreteket fensőbb értelemben, az égi hazát.
hogy e földön nem kerestek birtokot, hanem az égben, mert stb.
Ha azon vallomással, hogy ők Kánaánban jövevények, és a jobb hazáért epedő ohajtással azt akarták volna jelenteni, hogy ez a hon Kaldea, melyből kiköltöztek, semmi sem gátolta volna őket, hogy oda visszatérjenek; hanem ők stb.
ezen mennyei érzületért.
Azon meggyőződésben, hogy Isten az ő igéretét valamely, bár Ábrahám előtt ismeretlen módon teljesítheti, áldozta fel stb.
Jézus Krisztus feltámadása előképeűl.
Izsák azon meggyőződéstől vezéreltetve, hogy fiainak jövendő sorsáról való szavai teljesedni fognak, áldotta meg őket.
Ez áldás foganatáról való meggyőződésben áldotta meg Jákob Józsefnek fiait (Móz. I. 48. r.), és azon meggyőződésben, hogy József egykor igen fel fog magasztaltatni, Istennek hálát adva imádkozott, József nemzete királyipálczáját előre tisztelve. József törzsökéből származtak Izrael-ország királyai, valamint ez ország lakosainak legnagyobb része József fiaiból állott. József örökségében, az ő országa kerületében, Izrael-ország egy részében, t. i. Zabulon és Neftali nemzetségében lépett föl Krisztus. Lásd Jerem. 31,9. 15-ik jegyz. Mások szerint …fiát, és vesszeje végére támaszkodott, (t. i. arra támaszkodott, hogy őket megáldhassa). A szó szerinti kifejezés ez: imádá, nem pedig, támaszkodott, és az imádás a történetben a megáldatástól különböző cselekvényűl hozatik fel. Lásd Móz. I. 47,31. és 48,1. A mostani zsidók héber szövegében e szavak helyett: és imádá az ő stb. más vagyon; de a Krisztus ideje előtti legrégibb kéziratokban, úgy látszik, a fönebbi olvasható, mivel a régi görög forditásban, melyből az apostol ezen helyet idézte, e szavak vannak.
hogy ama hon földi birásával adott igéret teljesedni fog.
azon hitben, hogy a szép gyermek Istentől valami rendkivűli dologra van szánva.
Zsid 11,24
jövendő, fensőbb rendeltetése iránti hit által.
A király leánya, Termutisz, Mózest ápoltatá és nevelteté; ez, midőn a királyi udvart elhagyá, 40 éves volt (Apost.cs. 7,23.).
A görög szerint: mint a bűn ideigvaló élvezetében lenni.
A Krisztusért való gyalázatot, melyet a Krisztust előképzendő országért szenvednie kellett. Lásd Kor. I. 10,1. s követk.
A láthatlan Isten oltalmának hitében.
hitében azon igéretnek, hogy az izraeliták a húsvéti bárány vére által meg fognak kiméltetni (Móz. II. 12,13.).
Lásd e történetet Móz. II. 12,1. s követk.
Isten csodálatos megszabaditásának hitében, és ezen hit erejében.
az Isten hatalmában való hit által (Józ. 6,5. Makkab. II. 12,15.).
Zsid 11,31
hogy Isten az izraelitákat később is segíteni fogja.
hihetőleg előbbi kicsapongó életmódjáért neveztetett így. Mások szerint: Ráháb, a fogadósnő.
kik a hitnek mind megannyi hősei voltak, cselekvéseikben Isten segélyében bíztak, s hozzája oly szorosan ragaszkodtak, mintha őt szemeikkel látták volna.
Zsid 11,33
mint Gedeon, különösen pedig Dávid.
Zsid 11,33
hitök által Isten tetszését megnyerték.
Zsid 11,33
bizonyos földi igéreteket; mert a mennyeiek el voltak téve számukra (40. v.).
mint Sámson, Dávid, Dániel.
Zsid 11,34
a három ifjú a tüzes kemenczében (Dán. 3,22. s követk.).
p. o. Dávid (Kir. II. 22,1. s követk.), Illés (Kir. III. 19. r.).
Zsid 11,35
Illés és Elizeus hitereje által (Kir. III. 17,18. s követk. Kir. IV. 4,21. s követk.).
a makkabeus testvérek. Lásd a Makkab. II. 7. r.
Zsid 11,37
Mások a görögöt így: kínpadra vonattak.
E vezeklő ruházatban jártak a próféták.
Például lásd Makkab. I. 1,59. 2,28. s követk. Makkab. II. 5,27.
Miután az apostol sok példát hozott fel az ó szövetségi hit erejéről, befejezésűl megemlíti, hogy ezen erő mégis korlátolt valamennyire, és hogy a kereszténység hite azt felűl fogja haladni. Mindezek, úgymond, hitök által nyertek ugyan megigazúlást, de a mi azért igértetett fensőbb értelemben, azt nem nyerték meg, mivel Isten úgy rendelte, hogy ama fönségesebb igéret, a jobb, t. i. a mennyország, csak később következzék be, s ebben mi is részesűljünk, hogy mindnyájan, mi és ők, abba belépjünk, és végre mind együtt tökéletességre juthassunk. Mily nagy okunk van tehát a nagyobb kegyelmet nagyobb hűséggel viszonozni. A fensőbb igéret, a mennyország, itt egész terjedelmében, kezdetétől itt alant végezetéig, a föltámadás és végitélet napján – értendő. A tökéletes bevégzés e napon fog történni, mert akkor következik be a test váltsága (Ágost. Jerom. ar. sz. Ján.). Egyébiránt sz. Pál már fölebb (9,8.) mondotta, hogy míg az ó szövetség tartott, és áldozatát Krisztus véghez nem vitte, zárva volt a mennyország, a jámbor ősatyák tehát megigazúltak, de a megigazúlás gyümölcseit még nem élvezhették, hanem Krisztus áldozatát kellett megvárniok, hogy azután vele együtt mehessenek föl az egekbe.
Zsid 12,1
A tanúknak ily nagy sokasága a hit erejéről.
Az apostol itt úgy rajzolja a kereszténynek életét, mint pályafutást (vesd össze: Kor. I. 9,24–27. Filip. 3,12–14.). Hogy akadály nélkül futhassunk, minden terhet, a világnak minden szeretetét és gyönyörűségét, különösen a bűnt le kell vetnünk, mely oly könnyen csatlakozik hozzánk, s mindenfelől körűlvesz, és kitartó béketűréssel kell futnunk az elénk nyitott s kikerűlhetlen pályatéren, melyen mindenféle akadályokkal és kisértetekkel szükség megküzdenünk, hogy a pályadijt elnyerjük (Kor. I. 9,24.).
és ha sokat kell is hitünkért szenvednünk, tekintsünk föl ahhoz, ki földi életét a mennyei javak megnyeréséről való tökéletes meggyőződéssel kezdette és végzette (Zsid. 11,1.), t. i. Jézushoz, ki (emberi természete szerint) az előtte levő öröm helyett, a kereszthalált és gyalázatot választotta, s azután csakugyan azzal jutalmaztatott meg, hogy emberisége szerint is részt vesz az isteni világkormányzásban. E szavak „a hit elkezdője és bevégzője“ több értelemmel bírnak. Mivel Jézus itt példaképűl állíttatik elé, tehát azok egyenesen rája vonatkoznak, s az előadott értelemben veendők; de mivel Jézus ránk nézve is elkezdője és bevégzője a hitnek, a mennyiben ő hitünk szerzője és jutalmazója, a fönebbi szavak így is érthetők: Tekintsünk föl ahhoz, kitől a mi hitünk származik, és ki azt egykor mennyei örömekkel fogja megjutalmazni. Ennélfogva mi, pályázók, Krisztusban hitünk példányára és hitünk jutalmazójára tekintsünk, hogy az ő példája után fussunk, s a koronára tekintve, mindvégig bátran és örömmel haladjunk (ar. sz. Ján.).
ha t. i. ily ellenszegűlésre találtok.
a fönebbi hitbajnokok (11. r.) különösen Krisztus (2. v.), mindvégig harczoltak meggyőződésökért.
A vigasztalás alatt itt a vigasztaló Szentlélek értetik, ki a következő szavakat (5. 6. v.) Salamon példabeszédeiben (3,11–12.) mondotta.
kit fiai közé számít.
A görög szerint: Ha kiálljátok a fegyelmet, mint fiakhoz stb.
Zsid 12,8
minden fiú.
Isten atyánknak mutatja magát a fenyíték által; a fenyíték hiánya annak volna jele, hogy ő nem atyánk. Bár a fenyítettek nem mindnyájan gyermekek; de a kik gyermekek, mindnyájan megfenyíttetnek.
hogy a fenyíték által megjobbúlva, az örök életre méltók legyünk, s azt megnyerjük.
Zsid 12,10
ez élet rövid idejére, hogy a földi életre nézve alkalmasak, jók legyenek.
hogy szentek legyünk, mint ő (Péter I. 1,16.), sőt még az ő isteni természetének is részeseivé lehessünk (Péter II. 1,4.).
az üdvöt az örök békeséggel (Tim. II. 4,8.).
Azért bátorodjatok fel a kereszténység ügyéért, s maradjatok állhatatosak a még következendő szenvedésekben.
Járjatok az evangéliom egyenes útján, nehogy valaki a hitben ingadozzon, vagy épen elszakadjon, hanem inkább egészen megerősödjék. Hogy a kik most olyanok vagytok, mint a sánták, a hitben ingadoztok, attól egészen el ne essetek, hanem ingatagságtokból, hitgyengeségtekből felgyógyúljatok.
Vigyázzatok (különösen ti, elöljárók!) hogy senki se legyen hűtelen a kereszténységhez, hogy ártalmas, kártékony ember köztetek ne támadjon, ki az örök üdv elnyerésében másokat is gátol, és rosz példája által sokakat visz elpártolásra.
A parázna itt „hitehagyót“ jelent. Vesd össze: Jerem. 2,20. Ezekiel 16,36. Szentségtelennek, a szent megvetőjének neveztetik Ésau, mivel az elsőszülöttséget, melylyel annyi előjog, különösen a papság járt, föl sem vette.
Ne hanyagoljátok el az Isten kegyelmét; mert a ki egyszer elveszti, gyakran örökre elveszti. Ezt láthatjátok Ésau példáján. Ez az áldást, melyet könnyelműsége által eljátszott, utóbb meg akarta nyerni atyjától; de kirekesztetett abból, és nem változtathatta meg többé atyja határozatát, bár könyhullatásával igyekezett őt megindítani. Lásd Móz. I. 27,34.
Ez a 15. versre vonatkozik vissza. Az apostol t. i. okát adja, miért ne hanyagolják el olvasói a kereszténységnek ajánlkozó kegyelmét, s miért ne szakajanak el attól: mivel nem érzéki, földi társaságba, csupán érzéki, rettentő tünemények közt léptek be (18–21. v.), hanem szellemi, természetfölöttibe, Istenhez, a minden emberek rettentő birájához (22–24. v.).
Az idézett természeti tüneményekről lásd Móz. II. 19,16.18. 20,21. a nép félelméről (Móz. II. 20,19.). Mózes beszéde itt Móz. V. 9,19. értelmében vagyon.
A Sion hegye, melyre Jerusalem városának legjelesebb része épült, az Isten városa, a mennyei Jerusalem itt egyértelmű Krisztus országával, és pedig ezt a legtágasabb értelemben véve, t. i. Isten anyaszentegyházával e földön (23. v.) és az égben (22. v.).
Zsid 12,23
a még e földön élő községhez, a valóságos és nem csupán névszerinti keresztényekhez, kik már a mennyei polgárok jegyzékébe föl vannak írva. Mint az apostoli anyaszentegyház tagjai, elsőszülötteknek neveztetnek.
az elköltözött igazakhoz, kik tökéletesen megtisztúltak, s lélek szerint mennyországba bemennek, míg a föltámadás után testök is részt fog venni az örök boldogságban.
Zsid 12,24
Lásd Zsid. 9,15.
Zsid 12,24
A főpaphoz, Jézushoz, ki engesztelő vérét mennyben Atyjának bemutatja. (Lásd Zsid. 9,11–14.).
mert Krisztus vére bűnbocsánatért eseng, Ábel vére a gonosznak igazságos megbüntetéseért kiáltott.
Őrizkedjetek annak megvetésétől, ki váltságot hirdet; mert ha már az izraeliták Istentől és az ő követétől lett elpártolásukért életökkel lakoltak (Móz. IV. 21,4–6. 14,2–36. 25,1. s követk.), holott csak a Sinai hegyéről szólott hozzájok, mennyivel kevésbbé kerűljük el mi a büntetést, ha őt, az égből szólót (Ján. 1,14. s követk.) megvetjük.
Zsid 12,26
akkor, midőn Sinai hegyén a törvényt adta; lásd Móz. V. 5,24. s követk. Zsolt. 67,9.
A „Még egyszer! stb.“ Aggeus prófétából 2,7. vétetett, s a nagy, átalános világmozgalomra vonatkozik, melyet Krisztus megjelenésével előidézett. Lásd értelmezését a prófétánál.
E szavakkal: „még egyszer stb.“ a próféta azt akarja mondani, hogy az ingadozó, az alkotmány, t. i. Mózes vallási intézménye (lásd Zsid. 9,1.11.) helyet fog adni a változatlannak, a kereszténységnek, Krisztus országának, mely a földön kezdődik, és mennyben örökké tart. A mózesi, a változandó vallásintézmény csak a földön tett mozgalmat (29-ik jegyz.), de a változhatlan megnyitotta az eget, megrendítette azt úgy, hogy meg kellett nyílnia (Zsid. 9,8.12.), és végre mindent rendíthetlenné változtat át (Péter II. 3,12. Zsid. 1,11.). Ez utóbbit jelentik kétségtelenűl az erős kifejezések. Tehát, akarja Pál ezzel mondani, a változhatlant sokkal többre kell becsülnötök, és óvakodjatok visszatérni a változandóhoz.
ragaszkodjunk a kereszténységhez.
szigorú bíró, ki keményen büntet. Móz. V. 4,24.
P. o. Ábrahám, Lót (Móz. I. 18,19.), Mánue (Birák 13. r.).
Zsid 13,3
a mit oly helyzetben magatok kivánnátok, azt tegyétek nekik.
mint olyanok, kik még szintúgy arra juthattok, azért a fáradozókról, nyomorgókról úgy gondoskodjatok, mint magatokról.
Zsid 13,4
Mindenben, mi a házassághoz tartozik, a tisztesség, szemérem s az állapotbeli tisztaság tartassék meg.
házasságtörés és paráznaság által meg ne fertőztessék.
fontoljátok meg, mily állhatatosak voltak éltök végeig, s e szerint cselekedjetek.
Pál e verssel, úgy látszik, meg akarta előzni a zsidók ellenvetését. Ezek azt mondhatták: Te azt kivánod, hogy kövessük az apostolok és tanítványok hitét, kik nekünk azt hirdették; de ezeknek könnyű volt hinniök, mivel Jézus Krisztus köztök élt, és hitöket jelenléte által hatalmasan gyámolította. Erre feleli sz. Pál: Krisztus örökké ugyanaz, nincs alávetve változásnak; most is él ő és jelen van közöttetek, kegyelmével támogat hitetekben, és megőriz minden üldözés között (Tamás, Anzelm.). Mások e verset a következőhöz csatolják. Krisztus az ő tulajdonaival és tanításaival mindig ugyanaz; tehát ne pártoljatok semmi új tanitmányhoz.
Zsid 13,9
melyek Jézus tanitásától eltérnek. A görög szerint: ne hányassatok (mint a hajó a hullámoktól).
Az apostol ama tévtanítókat tartja szemei előtt, kik a mózesi szertartások kötelezettségét, a körűlmetélést, az ételek iránti törvények (Kol. 2,16.17. Tim. I. 4,3.), az áldozati szokások stb. megtartását sürgették, és azt akarja mondani: Ne csábíttassatok el azoktól, kik némely eledeleket tisztáknak másokat tisztátalanoknak tartanak, és parancsolják, hogy az áldozati lakomáknál jelen legyetek; mert legjobb a kegyelemmel, t. i. a kereszténységgel, mindavval, mit ez nyujt és igér, a szivet táplálni és erősíteni, nem pedig az ebbeli törvények megtartásával s az áldozati lakomákon való jelenléttel, mi által azok, kik ezeket tartották, nem nyertek megigazúlást és megszentelést. – Igen valószinű azok véleménye, kik a „kegyelem“ alatt, az Oltáriszentség kegyadományait értik; mert a következő versben e szentségről, mint a keresztények eledeléről van szó, s ennek neve is „Eucharisztia,“ mi ettől származik „Charisz“ kegyelem, hálaadás, – arra mutat.
Nekünk keresztényeknek más eledelünk van mint amaz ételek; mert oly áldozatunk van, melyet, mint eledelt veszünk magunkhoz, melyből a zsidóknak nem szabad enniök. Az oltár itt mindig az áldozat helyett vétetik, mely az oltáron vagyon, ama titokteljes szent test helyett, melyet Üdvözítőnk áldozatúl és eledelűl a kenyér és bor színe alatt kereszthalála emlékére hagyott híveinek (Máté 26,26. s követk.). Megjegyzendő, hogy az apostol nem csupán ételről szól átalán, hanem oly ételről, mely áldozatoltárról, áldozatból való. Az Oltáriszentség tehát áldozat és eledel egyszersmind. Azok, kik a szent sátornak, a templomnak szolgálnak, a zsidók átalán. Hogy a zsidóknak a keresztények szentséges eledeléből nem szabad enniök, Pál megmutatja a következőben. Ez által azt jelenti ki, hogy az olyan keresztények, kik a zsidó szokásokat követik, ez által elvesztik jogukat részesűlhetni az Oltáriszentségben. Hogy tehát e fönséges adományt el ne veszítsék, őrizkedjenek a zsidóságot egyesíteni a kereszténységgel.
A bakok és tulkok testeit, melyek az engesztelés nagy napján a bűnökért áldoztattak, míg Izrael népe a pusztában vándorolt, a táboron kivűl, azután pedig Jerusalem városán kivűl kellett megégetni (Móz. III. 16,14–28.). Ebből, tehát magából Mózes törvényéből veszi bizonyítékát Pál arra, hogy a zsidók nem vehetnek részt a keresztények áldozat-ételéből. Minthogy t. i. a zsidók a bűnért való áldozatokból nem esznek, hanem azt a táboron (városon) kivűl megégetik, Krisztus pedig a zsidók bűnáldozatai által előképezett valóságos bűnáldozat lévén, ezért a városon kivűl (12. v.) áldoztatott fel, így tehát ő nem szolgálhat nekik eledelűl.
A Golgota halma, melyen Üdvözítőnk keresztre feszíttetett, Jerusalem nyugati falán kivűl a Hippikus és Pszefina tornyok közötti tájon volt. Midőn később Hadrián császár a várost nagyobbíttatá, s egy templomot építtetett a Golgota tájára, így ez a városba be esett, most annak majdnem közepén vagyon, mióta az utóbbi változások alatt a nyugati rész mindinkább beépíttetett.
menjünk ki hozzája, a zsidók szemei előtt tisztátalan bűnáldozathoz; örömest tartassunk ővele tisztátalanoknak, örömmel szenvedjünk és haljunk meg vele.
mert ha szenvednünk kell is, nem tart sokáig, és a mi czélunk, melyre törekszük, úgy is a mennyország.
Zsid 13,15
E záradék az egész előbbi intésből átalán következik.
t. i. az áldozatot, mely az ajkakból jő, áldozatát az ő neve folytonos vallásának, hogy ő Megváltó, és hogy csak tőle várjuk üdvösségünket.
Zsid 13,17
a papoknak, püspököknek.
Zsid 13,17
hogy lelki őrködésöket, pásztori tisztöket örömmel gyakorolják.
azon aggodalom miatt, hogy fáradalmaik tán sikeretlenek lesznek.
hogy annál hamarabb mehessek hozzátok.
Zsid 13,20
a minden üdvösség vagy béke kútfeje. Zsid. 7,2.
engesztelő halála következtében, mely által egy örök szövetség eszközöltetett.
Zsid 13,22
a buzdítás ez igéit.
a tárgy fontosságához képest.
fogságából.
kik Olaszországból nálam vannak.